evs Zaragoza

A vég

2010-07-24T13:03:00.001-07:00

Sajnos elérkezett a kaland vége, úgyhogy holnap veszem a sátorfámat, és hazafelé veszem az útirányt. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki követte a blogot. Különösen azoknak, akik bármikor írtak egy kedves hozzászólást, akár a blogon, vagy a Facebook-on, akik írtak egy levelet, ismerve, vagy akár ismeretlenül, és azoknak is akik „like”-oltak egy-egy bejegyzést. Mindig mindegyik nagyon jól esett.

Andris

uszoda

2010-07-23T13:09:00.000-07:00

Zaragozában július-augusztusban iszonyat hőség van, ezért a szombati programok az uszodalátogatásban merülnek ki. Ezek a szombatok nagyon mások, attól függően, hogy a testi, vagy a szellemi fogyatékosokkal vagyunk.

A testieknél hihetetlen látvány, amikor vízbe tesszük őket, és ahogy kiszabadulnak a fogyatékosság fogságából. Például Robert, akiről még az utazások kapcsán írtam, hogy olyan súlyos kényszermozgásai vannak, hogy nyelni se tud anélkül, hogy ne jöjjön minden ki a szájából az étel fele, teljesen egyedül úszik. Persze, valami nagyon egyedi és fura mozgással, de teljesen egyedül halad előre. Van, akinek kell segítség, van, akinek csak a közelében maradunk és van, akinek nem, de még annak is, akiken kell segítség, mégis egész más, mint a székben.

A szellemi fogyatékosokkal nagyon más. Ott én küzdök a vízben az életemért, ami leginkább azért van, mert van 2 nagyobbacskára nőtt fiú, akik ketrec harcosnak képzelik magukat és ismeretlen oknál fogva engem is (szerintük én vagyok Samoa Joe) és így igen sokat harcolunk a vízben. Bár képzelhetnének magukat és engem is valami olyan küzdősportnak(vagy akár inkább sakkjátékosnak), ahol legalább vannak szabályok…

sztriptíz bár, múzeum

2010-07-20T09:25:00.001-07:00

Az egyik rezidencia, ahova elvben csak délelőttönként járok, az utóbbi hetekben a délutáni programok terén is aktívabb lett.

Két hete például egy olyan sztriptíz bárba mentünk, aminek köszönhetően hihetetlen mennyiségű önkéntes és családtag jelent meg hirtelen , akiket soha nem láttam még az év folyamán... A Plata nevű hely „városunk” büszkésége. Kicsit kabarésra van véve a stílus (mert, hogy régen az volt), de azért ma leginkább csak egy sztriptíz bár, ahol nemcsak nők, hanem férfiak is vetkőznek amitől az 50-es ápolónők, illetve egyes mozgássérültek anyukája igen „érdekes” viselkedésre ragadtatta magát...

(Ez eseményen fotó nem készült…J)

Múlt csütörtökön Anabellel, illetve egy perui önkéntes sráccal a rezidenciáról 3 lakót egy napra Madridba kísértünk. Azért megyünk 3-as csoportokban (ketten székben, 1 gyalog segítséggel), mert 2 mozgássérült hely van egy AVE-n, ami a szupergyors vonat. Maga a vonat volt az egyik attrakció. Megérkezésünk után egyből a Pradoba mentünk. Madrid elvben akadálymentes, és valószínű amúgy nekem se tűnne fel, hogy annyira mégse az. Ugyan a járdaszegélyeken van rámpa, de a múzeum felé vezető utón a járdát kis ösvény szeli ketté, ami nagyon aranyos, ezenkívül vannak kis 1-2 lépcsőfokos bemélyedések, hol a sövény egyik oldalán, hol a másikon. Csak, hogy kerekes székkel ez már annyira nem is aranyos, elektromos székkel meg még kevésbé, mert azok nagyon nehezek, de nem volt mit tenné maradt a szlalomozás az ösvényen keresztül, illetve az emelgetés…

Amúgy a látogatás nagyon tetszett mindenkinek, volt egy időszakos Turner kiállítás is, amit szintén megnéztük, majd az egyszerűség kedvéért a múzeumban ebédeltünk (lépcsőkerülendő), aztán a Retiro parkban ejtőztünk egy kicsit, végül vissza az AVE-vel.

Legvégül ugyanebből a centrumból egy kis délelőtti kézügyesség-fejlesztő aktivitás eredmény:

Aragóniai kirándulás

2010-07-14T06:12:00.000-07:00

Egyik hétfőn kocsit béreltünk és Aragónia déli része felé vettük az irányt. Először egy Darocca nevű falucskában álltunk meg, ami annyira nem hozott izgalomba.

Szerencsésen választottuk meg a sorrendet, mert utána viszont egyre szebb és szebb dolgokat láttunk. Albarracin az egyik legszebb falu, ahol valaha jártam.

Végső célunk Teruel volt, ami város, ráadásul nagyon szép, sok modernista épülettel.

Hazafelé indulva még nem volt annyira késő, úgyhogy úgy döntöttünk megállunk egy Belchite nevű faluban, amit arról híres, hogy a polgárháború alatt lerombolták, illetve itt nem is híres, hanem mindenki természetesen veszi tudomásul, de rám nagyon nagy hatással volt. Valószínű a fényképeken nem jön ki, de hihetetlen az egésznek a hangulata. Az eredetileg nacionalista falut a háború folyamán a republikánusok elfoglalták, ezért Franconak meg kellet mutatni, hogy márpedig ilyen nincs, úgyhogy visszafoglalta bármi áron (az eredmény látható...). Ám mégis csak egy nacionalista településről volt szó, így a Franco, ahogyan megígérte, republikánus rabokkal újjáépíttette a falut a háború után, de a régi falut is megőrizte, hogy az emberek ne felejtsék el, hogy Francoval nem húz ujjat ez ember...

VB-döntő

2010-07-12T13:18:00.001-07:00

Tegnap este bementünk a városba, mégiscsak egy VB-döntőről volt szó. Vicces volt, hogy sehol egy teremettet lélek, az utcák üresek voltak, mintha eljött volna a világvége.

Aztán megérkeztünk a főtérre, ahol ilyen problémák nem akadtak, az óriás kivetítő előtt volt az nagyjából az egész város, a bárok zsúfolásig tömve, tűzijáték előkészítve...

Minden jól is alakult, amíg el nem kezdett csepegni az eső, majd a valaha látott legnagyobb jégeső-vihar-urkán-vizzudulat szakadt ránk az égből. Úgyhogy ahelyett, hogy arról tudósítnék, hogy hogyan ünnepel a nép, csak arról tudok beszámolni, hogyan rohan és menekül.

Fesztivál

2010-07-11T07:13:00.000-07:00

Mindig annyi mindent akarok írni, és aztán mindig annyi minden más is történik, hogy a végén nem marad rá időm, így aztán még több mindenről akarnék írni…és lesz egy az ördögi kör, aminek a legvégén aztán nem írok a dolgokról. De most végre leültem írni.

Minden év végén (itt tanévben számolunk) megrendezésre kerül a „Fesztivál”, ahol a délutáni foglalkozásokon részvevők bemutatják az év során keletkező alkotásokat. Ezt a rendezvényt a szellemi és testi fogyatékos csoportok együtt tartják.
Szombat reggel odahordtuk az összes jelmezt és díszletet, a színházterem falait az idei év fotóival feldíszítettük, még egy utolsó próbát tartottunk, és mindent előkészítettünk a délutáni előadásra.

A program egy egész évről szóló Power Point prezentációval indult, ami nekem nagyon durva volt: mert nem ugyanaz, amikor megéli az ember a dolgokat, és nem ugyanaz, amikor egyszer csak összefoglalva látod, hogy mi minden történt veled az év folyamán. Azért szerencsére sok időm nem volt, hogy a „meghatódott szerepkörében” tetszelegni, merthogy Anabell és én voltunk a műsorvezetők. Előzőleg nagy lazán azt mondtuk, hogy persze, ha egyszer ez a szokás, hogy az önkéntesek vezetik a műsort, miért is ne (mondjuk más választásunk nem is nagyon volt…). De aztán egyszer csak hirtelen spanyolul beszélni kb. 300 embernek, amitől aztán hirtelen elvesztettem az egész évben magamra szedett lazaságot. Szerencsére a harmadik műsorszámtól kezdve inkább élveztük a feladatot, mint fostunk.

Voltak a különböző táncok (paso doble, középkori tánc, koreográfiák…), a színházi előadások, éneklések, átadtuk az irodalmi pályázat győzteseinek a díjakat, kinn az előcsarnokban az év képzőművészeti alkotásaiból kiállítást rendeztünk.

Az egész nagyon hangulatos és vidám volt, így a 2 óra nagyon hirtelen elrepült. Aztán volt egy kis beülés, majd vacsora pár emberrel egy nagyon jó libanoni étteremben, majd irány az éjszaka.

Kórház

2010-07-03T12:37:00.001-07:00

A spanyolórák befejeztével heti egyszer elkezdtem bejárni a legnagyobb gyermekkorház sürgősségi osztályára. Nagyon érdekes, és nagyon sok tekintetben más (van negatívum és pozitívum is), mint az otthoni kórházak működése. Mindig meglep, hogy itt nem mutatkoznak be az orvosok, amikor jön egy beteg. Az orvosoknak nem szól folyamatosan a mobilja, és nem kapkodják fel a beteg szavába vágva. Mindenkinek van csipogója, és ha valaki akar tőle valamit, akkor megcsipogtatja, majd az illető visszaszól. Ha jön egy magasabb rangú kolléga, senki nem várja el, hogy a rezidensek haptákba vágják magukat, hanem lazán tegeződve, egymást keresztnéven szólítva elcsacsognak. Úgy tűnik, senki sem szakad bele a munkába, a nővérek szinte midig épp beszélgetnek (bár ez az osztály jellegéből is adódik), míg az orvosoknak is jut néha ideje egy kis lazításra. A rezidensek 8-tól 3-ig dolgoznak, illetve havi 4-5ször ügyelet.
A rezidensek, és 2 szakorvos felügyeli az osztályt, az egész inkább ambulancia, mint sürgősségi. Az osztályvezetőt csak nehezebb esetekhez hívják, különben betegeket a 3.-4.-ed éves rezidensek látják el. Az osztályvezető egy hihetetlen kedves nő, aki mellett mindig van egy másik szakorvos (aki eddig minden héten más volt). Ők ketten folyton együtt vannak, legtöbbször a számítógépet bújják. Ha hívjak egyiket, akkor is együtt jelennek meg, de az nem derült eddig ki, hogy, hogy miért is járnak összetapadva, de gyakorlatilag el nem mozdulnak egymás mellől. Az osztálynak van egy pár ágyas megfigyelője is, ahol az ügyelet alatt beérkezők, illetve azok a betegek vannak, akiket nem akarnak végleges felvenni, esetleg, csak 1-2 napra, amíg jobban lesz, vagy amíg kiderül, hogy mit is akarnak vele kezdeni a továbbiakban.
A rezidensrendszer felépítése is tetszik: 5 év a rezidensség és ebből az első évben vannak az általános 1 és 3 év közötti osztályon. Utána a nagyobbaknál 1 évig, és utána 2 év specialitások (koraszülött, gyermekvese, gyermek gasztro…) és a végén fél vagy 1 év (nem emlékszem) azon a specialitáson, vagy általános osztályon, ami téged a legjobban érdekel. Közben első félévben csak nézni járnak az ambulanciára, beleértve az ügyelet, félévtől kezdve aláírási joggal, de felügyelettel dolgoznak, majd egyedül. És mindez nem csak papíron van így. Vannak kidolgozva protokollok, amik nem szentírások, de nagyon jó útmutatás adnak, ha bizonytalan az ember. Minden héten (legalábbis ezen az osztályon) van fejtágító a rezidensek részére, ahol egy előre megbeszélt témát vesznek át fiktív betegek kapcsán.
Minden egybevéve úgy tűnik, hogy a rezidensKÉPZÉS itt tényleg megvalósul.

rajzóra

2010-07-02T06:34:00.001-07:00

Az rajzórák előrehaladtak, az utolsó nagy vászonra festett mesterművek az utolsó 4 hét folyamán lassacskán elkészültek, a foglalkozás befejeződött. Hihetetlen milyen művek születtek, nyilván, aki látott már engem rajzolni, az a képeket megtekintve sejtheti, hogy én annyira nem segítettem, max. a víz hordásában, vagy festék tartásában, mert különben azért nem pont ilyen minőségű képeket tekinthetnénk meg...

Egy Aida nevű, haját derékig hordó, földig érő ruhákban járó, vastagon kékre mázolt szemű, az alapozóval sem spóroló, egy kicsit a hippi korszakból visszamaradt, nagyon nagyon kedves és hihetetlen lelkes 50 feletti "művész" a tanárnő. Van egy pár ember, akinek sokat segít, van, akinek csak magyaráz, van, akinek szinte ő rajzol, de igy vagy úgy a végén eléri, hogy az összes ember elégedetten tegye le az ecsetet. Az utolsó órán mindenkiről készítettem fényképet a saját fő művével együtt. Ám valamilyen oknál fogva nemrég egy törlési roham tört rám, és egy mégérthetetlenebb oknál fogva ezek a képek mind eltűntek, ami miatt most csöppet ideges is lettem... Így kénytelen vagyok 1-2 képet lopni a következő bejegyzésből, ami majd az évzáró fesztiválról szól, ahol egy kis kiállítás keretében bemutatásra kerültek az alkotások is.

Ismétlés

2010-06-19T09:33:00.000-07:00

Ahogy közeledik a vége a tanévnek, egyre záródnak le a délutáni foglalkozások. Ezért az elmúlt órákon készítettünk egy társasjátékot, hogy átismételjük az egészség és az autonómia órákon tanultakat. Kettesével kérdéseket kellett gyártani, rajzoltunk egy táblát, és utolsó autonómia órán játszottunk.

A kérdések hatalmas fejtörést okoztak.

De azért előbb-utóbb mindig megszületett a jó válasz, ami viszont hatalmas örömöt vont maga után. De tényleg, mintha a lottón a fődíjat nyerték volna meg:

Ilyen vérre menő csatában nem mertem győztest hirdetni, úgyhogy "meglepő módon" döntetlen lett, amivel mindenki elégedett volt.

Egészségre nevelés

2010-06-16T06:02:00.000-07:00

Nem írtam, hogy az értelmi fogyatékosoknál már jó ideje szinte az összes foglalkozást egyedül tartom. Nemrég az egészségre nevelés témakörében elérkeztünk a szexhez.

Az első 2 órán volt az elmélet, a harmadikon a gyakorlat. Még a fantázia szabadon engedése előtt leírom, hogy ez az óvszer felhúzásának gyakorlásából állt. Ehhez rendelkezésre állt óvszer, és 3 vastag filctollból cellux-szal összeállított „nemi szerv”. Mindez spanyolul, a filctollal, az óvszerrel és a fogyatékosokkal egyedül, nos…de azért a végére minden a helyére került…legalábbis remélem.

Valójában érdekes, hogy ez az egyik legfontosabb foglalkozás, merthogy a szülők azt hiszik, hogy amiért értelmi fogyatékos a gyerek, nyilván nem szexel. Ez nagyon nincs így. Legalábbis a kérdésekből kiindulva biztos nem…Miután nem kevés igen hipomán és közlékeny személyiség is részt vesz órán, nagyon sok olyan részletekbe lettem beavatva, amit nagyon nem akartam volna tudni…De azért mindevvel együtt nagyon vicces és remélem hasznos volt.

Hétvégi programok

2010-06-07T11:39:00.000-07:00

Nem tudom miért, de a spanyolok nagyon rá vannak kattanva a középkori vásárra. Múlt hétvégén volt a szervezet „majálisa” Pedrolaban, és középkori vásár volt épp a faluban. Amúgy ez a kis kiruccanás az is jelentette, hogy 120 ember számára kellett ételt és mókát és kacagást teremteni.

Tegnapelőtt a fogyatékosokkal középkori vásárra mentünk, ami fél Zaragoza belvárosát lefedi.

Tegnap voltunk a Monastero de Piedra nevü kolostornál, ami egy vízesésekkel teli parkban fekszik és útközben megálltunk Calatayudban (az amúgy másfél órás úton a sofőrnek 40 perc pihenőre volt szüksége oda és visszaúton is), és láss csodát az egész város egy középkori vásár volt.

hétvége

2010-05-28T14:26:00.001-07:00

Igazából mostanában semmi rendkívüli nem történik. Nagyon sokat dolgozunk, de azért a maradék szabadidőt megpróbáljuk kihasználni. Anabel és barátai múlt héten északra mentek, ahonnan csütörtök éjjel tértek vissza. Miután olyan hihetetlen szerencsénk volt, hogy a pénteken éjjeli szokásos 12 lunas kivételesen csak este 10-ig tartott, végre volt egy péntek esténk. Nagyon szeretem a 12 lunast, de amikor minden péntek éjjel ez van, akkor azért néha már elég. Így, a közben Elchéből megérkezett, román barátunkkal, Vladdal kiegészülve elmentünk vacsorázni, majd bulizni.

Ennek ugyan szombat reggel, amikor újra munkába mentünk meg volt a hátránya… viszont miután a szombati program nagyon jó volt, mégis ébren lehetett maradni. Kivételesen együtt programoztak mind a szellemi, mind a testi fogyatékosok: csörgőlabdázni mentünk. Aki nem ismeri, annak annyit, hogy ez egy a paraolimpián is szereplő sport a vakok és gyengénlátók számára, de bárki játszhatja letakarva a szemét. Így játszottunk mi is, és az ember nem is gondolná milyen fárasztó, de nagyon jó.

Azalatt, míg mi dolgoztunk, megérkezett Anna is Pestről, illetve leginkább Barcelonából és így már teljessé vált a hétvégi csapat. A vendégeknek köszönhetően ezen a délután egy nagy közös főzés és kajálás végeztével, végre mi is eljutottunk az egyik itteni természeti látnivalóhoz (Juslibol), amire, mint huzamosabb ideig itt élők, eddig egyedül nem voltunk képesek.

Aztán este(?) az osztrák lány búcsúbulija és vasárnap végre valahára szinte ki is aludtam magam. Délután/estére kiürült a lakás, azaz csak kiürült volna, ha a franciák nem keverik össze a buszjegyük napját. Mindesetre nagyon jó hétvége volt.

Barbie kosár

2010-05-24T09:30:00.000-07:00

Ha valaki épp rózsaszín barbie-s vödröt vesz, gondoljon rám, mert feltehetőleg én segédkeztem, hogy mindezt megtehesse.

EPILEPSZIA

2010-04-26T14:11:00.000-07:00

Pár hete szerdán, egészség órán az elsősegéllyel foglalkoztunk (a szervezet babáját szerintem a SOTE is megirigyelné). Nagyon jól telt a dolog, aztán múlt héten úgy döntöttek a srácok, hogy vizsgáztatnak, lássuk mit is tud ez a gyerek a medicináról: valamiért szinte minden nap valaki bemutatott egy epilipsziás rohamot.
Első alkalommal mindenki úgy nézett rám, mintha attól, hogy van egy orvosi diplomám, kézrátétellel meg tudnám állítani a rohamot, amitől a gyerek felkel és jár. De miután az epilepszia nagyjából ilyen is, így ha nem is rá, de feje alá raktam a kezem, hogy ne vagdossa be a padlóba, a tömeget kiküldtem, a körülötte lévő székeket, asztalokat eltoltam és bár a főnökök akarták hívni a mentőt, lebeszéltem őket. Aztán a gyerek abbahagyta, kimerült, aludt egyet és jöttek a szülei. Aztán a második alkalommal már nem tudtam lebeszélni őket a mentőről (harmadszorra megint igen), mert a gyerek jobban görcsölt, a szája habzott, meg hasonló ilyenkor normális dolgok, úgyhogy megérkezett egy 5 fős (IGEN 5) mentőcsapat, de addigra már itt is minden rendben volt. Amúgy érdekességként leírom, hogy azért máshol sem tökéletes minden: a mentők harmadik hívásra vették fel a telefont…

Rioja

2010-04-12T05:06:00.001-07:00

Üresség. Ezt érzem leginkább, amikor véget ér egy 4 napos kirándulás a fogyatékosokkal. Valószínű ez úgy hangzik leginkább, mint egy rossz akciófilm bevezetője, de mégis, amikor elkezdődik egy ilyen utazás az ember egy másvilágba lép, ahol nincsenek szabályok, a legtöbb társadalmi normát magunk mögött hagyjuk.

A világ legtermészetesebb dolga, hogy ott ül Oskár a wc-n, mellette áll Tito, miközben Ibone és én a fülkeajtóban, és így cseverészünk, amíg bevégeztetik az akció.

Természetes, hogy Virginia evés közben nyújtogatja a nyelvét és, hogy el kell kapni a ritmust, hogy be tudd csúsztatni a száján az ici-picire vágott falatokat, természetes, hogy a cumisüvege tartalmának felét visszaöklendezi, természetes, hogy amikor Alex bekakil, akkor az őt tisztába rakó Titoval es Ibonnal együtt nevetnek a szagokon., természetes, hogy a discoba megérkezvén mi elkezdünk táncolni, ami aztán a többi embert is szép lassan táncra serkenti.

De miközben mindez természetes, azért nem lehet nem észrevenni Virginia tekintetét, ahogy féltve a te ruhádat nézi, hogy nem koszolt össze, amikor a szájából kiömlött az étel. Nem lehet elengedni Pedrónak, a bizonytalan járású, nagyapós megjelenésű, kissé félénk és dadogó férfinak a félmondatát, hogy „miért fontosabb másnak a kakája, mint velem 5 percet beszélgetni”, sem a későbbi félszeg „Gracias”-t, amit a fürdetés után kapok.

Nem lehet nem nevetni, amikor az 50-es szexuális kissé túlfűtött, engem „doktor amor”-ként szólitó Aurora 30 ember előtt nőgyógyászati vizsgálatra invitál.

Még mindig nem lehet fel fogni, hogy honnan van a néma, rigid, tolokocsiban ülő Jesusban ennyi életöröm. És még folytathatnám oldalakon át, hogy mi mindent nem értek, mi mindent nem tudok elmagyarázni, hogy mi mindent kaptam, hogy mi mindent fájt, hogy mi mindenen nevettem 4 ilyen nap alatt, hogy miért nem érzed, amikor minden nap csak pár órát alszol és hogy amikor lerakod a bőröndöt hazaérkezvén, akkor miért érzel ürességet.

Seminarium+Malaga+Granada

2010-03-30T14:02:00.000-07:00

Az elmúlt héten Andaluciába Mollinaba utaztunk, ahol másik 100 önkéntes és néhány tutor társaságában az évközi értékelésen vettünk részt.
Nagyon érdekes és jó volt, sok vicces és kevésbé vicces feladat, reggeltől estig szemináriumok és evés felváltva. Összességében nagyon jól éreztem magam, még ha nem is mindenkor éreztem, amit hivatalosan érezni kellett (pl. a papirbéka-hajtogatási technikám és az önkéntesség analógiájának megtalálásába nem tudtam beleérezni…)
De ami a legjobb volt az egészben az, hogy nagyon sok érdekes emberrel, projekttel találkoztam.
Pl.: tök érdekes volt az örmény sráccal, majd a török sráccal elbeszélgetni arról, hogy volt-e örmény népirtás vagy sem, vagy meghallgatni a szlovák lány projektjét, aki mikor megérkezett a cigány vajda megmondta, hogy nincsenek a településen fiatalok, úgyhogy nincs kit énekre tanítani. Ő az egyetlen nem cigány a településen, ráadásul nő, de addig járt a vajda nyakára, míg végül csak előkerültek a fiatalok, akiket ma zenére tanít. Sokat mesélt az itteni cigányság életéről, az integrációról, illetve az asszimilációról.
Vagy egy szlovén teológus lány, akiből popsztár lett, majd eljött ide önkéntesnek.

Voltunk egyszer városlátogatáson is Osunaban és az estéken is volt mindenféle móka pl. utolsó este a "tavasz köszöntő" jelmezverseny, ahol mi Anabellel fának öltöztünk, amik közé ruhaszárító van kifeszítve, és felháborító módon nem nyertünk.

Aztán valamennyi alkohol elfogyasztása és 2 óra alvás után (soha többet ilyet nem…) Malaga felé vettem az irányt. A 2 óra alváshoz az is kellett, hogy reggel 4-kor amikor lefeküdtem volna, zuhanyzás közben észrevétlenül kiáradt a fürdőszoba a hálóba és 1 óráig tartott, míg a törülközőmmel visszatranszportáltam a vizet a helyére (természetesen minden csomagom a földön volt...).
Malagát mindenki előre fikázta, hogy milyen érdektelen, de nekem nagyon tetszett az erőd, a vár, az utcák hangulata, a Picasso múzeum. Persze szerencsém is volt, mert húsvét miatt fel volt díszítve az egész város.

Aztán másnap Granada. GRANADA a legszebb hely, ahol életemben jártam. Az utcák, az Alhambra, a Sierra Nevadára a kilátás, az egész annyira mesés, hogy nem leírható (bár azt hiszem eddig minden városlátogatásomnál valami hasonlót írtam, de ez most tényleg így van). Ráadásul a szemináriumról vagy 20-an voltunk Malaga/Granadában, így mikor kedvem volt egyedül voltam, mikor nem, akkor meg mással. Egyik este Flamenco koncerten voltunk egy teljesen insider helyen, csupa spanyollal.Az utcán sok a cigány jós, hippik, akik a téren spontán zenélnek, a sikátorokban arab árusok...

Húsvétkor (egész héten előtte minden nap) a különböző testvériségek körmeneteket tartanak szerte Spanyolországban, de Andalúziában a legjellemzőbb ez a szertartás (Granadában napi több, mint 20). Jellemző a ruha, csuklyát húznak a fejükre (innen mintázta Klux Klux Klán is a felszerelését), hogy csak Isten lássa, hogy kivel van dolga (azt hiszem a Klux Klux Klánnál nem Isten volt a fő szempont...). Az egyes körmenetek órákig tartanak: a felvonulók hangszerekkel, dobokkal és bibliai jeleneteket ábrázoló ikonokkal vonulnak a városon keresztül (a szertartás régiónként, városonként kicsit eltérő). hatalmas tömeg mindenhol, szinte leáll az élet.

Épp, hogy visszaértem, most 2 napot dolgozom, és már megyünk is csütörtökön a fogyatékosokkal egy 4 napos kirándulásra.

MEGAGYMKANA

2010-03-18T07:48:00.000-07:00

Vasárnap hajnalok hajnalan-8-kor-találkoztunk a munkatársakkal, hogy előkészítsük a terepet a MEGAGYMKANA-ra. Ez, az amúgy minden héten levő GMYMKANANAK (amikor iskolákba megyünk, hogy a gyerekek a fogyatékossággal foglalkozzanak) a felturbósított változata. A zaragózai fogyasztók egyesülete (ami az én szervezetemnek nagy támogatója, ők szereznek munkát a centrumoknak, ahol a szellemi fogyatékosok dolgoznak) minden évben rendez egy nagy utcai fesztivált a legnagyobb sugárúton.

Spanyol módra a 8órai találkozás azt jelentette, hogy 9-ig kávéztunk, ami amúgy nem is lett volna baj, ha nem 5 óra alvás után vagyok… aztán tényleg nekiálltunk és egy hihetetlen jó „akadálypályát” hoztunk létre.

A cél a fogyatékosok elé kerülő akadályok szimulálása volt. Ezen a pályán lehetett végigmenni a különböző fogyatékosságot imitálva kerekesszékben, szemet bekötve és füldugóval. .

Volt zebra:

Gyalogos előtt álló kuka:

Járdapatka és lépcső:

Felálványozott épitkezés:

Földút:

Bejárati ajtó:

Telefonfülke:

Magasan lévő buszkiírás:

Szlalompálya:

Én pont a lépcsőhöz lettem beosztva, ahol a feladat az volt, hogy tudatosítsuk a résztvevőben, hogy sok dolgot egyedül lehetetlen megoldani. Majd, hogy a segítségkérésre rávezessük, amivel a fogyatékkal élők minden nap szembesülnek. Nem volt rossz edzés vagy 500 embert székestül leemelni… de aztán szerencsére cseréltünk állomást. Az egész délelőtt nagyon nagyon jó volt. Mert tényleg nagyon sok ember jött, megállás nélkül áradtak a hozzánk: gyerekek, felnőttek, családok, párok, soványak, kövérek(lépcső!!!) és tényleg volt értelme. Aztán fél 3-kor véget ért a móka, lebontottuk a pályát és elvittek minket ebédelni.

Castilla y Leon

2010-03-15T06:27:00.000-07:00

Múlt héten 3napos ünnep volt , a hétfő meg nekem ugye szünnap, úgyhogy egy 4 napos roadtripet csináltunk Castilla y Leónba. Itt van pár kép, hihetetlen szép helyeken jártunk, csak a hó és az eső és a mínusz-fokok nem tudom miért kísértek végig.Amúgy én azt hittem hihetetlen mázlista vagyok, amiért idén minden ünnep pont úgy esik, hogy 3 napos hétvégék vannak, de megtudtam, hogy ez egy rossz év, mert tavaly minden csütörtökre esett és ilyenkor automatikusan 4 napos a hétvége...:-)
Lerma:

Covarubbias:

Burgos:

Valladolid :

Zamora:

Salamanca:

Avila:

Segovia:

PireneuSok

2010-03-03T14:00:00.000-08:00

Az elmúlt hét a természet jegyében telt. Nem így terveztem, de összetorlódódtak a dolgok, ám végül minden nagyon jó alakult.

Vasárnap 2 nagyon kedves kollégánk kocsival elvitt minket a Pireneusokba.

Hihetetlen gyönyörű és megérte a halálfélelmet is, amikor a „bácsi” 10 éves Peugeot 206-val nekiindultunk a szerpentinen olyan erős havazás közepette, amit ritkán látni. Mindeközben magyarázta, hogy az embernek kell egy kis kockázatot vállalni, hogy valami szépet lásson…nos, ekkor a második megcsúszásunk után még csak azt láttam, hogy a kockázat résszel jól járunk… de aztán hamarosan a bámulatosan szép tájakkal is előreléptünk.

Először egy ici-pici kis faluba mentünk, ahol 1-kor megtízóraiztunk (annyira kedvesek és figyelmesek voltak, hoztak mindenféle kaját, töménytelen mennyiségben, tábori melegítőt, italokat, úgy fel volt pakolva a kocsi, mintha 1 évre mennénk), aztán kicsit sétáltunk, hógolyóztunk, hóembert építettünk.

Majd feljebb indultunk, de szerencsére ekkor a bácsi is belátta, hogy mégse megy és visszafordultunk és elmentünk egy álomszép kanyonba. Ott is kicsit sétáltunk, majd miután már 4 óra lett, visszaindultunk hazafelé. Egész végig szinte nem találkoztunk kocsival, és, ahogy a hegyeket, a fákat, a bokrokat, a földet (és persze az utat…), azaz mindent befedett a friss hó az tényleg leírhatatlan.

7 körül megálltunk egy aranyos, a síkság közepén, egy kis hegyen elterülő apátságban, ahonnan egész messzire be lehetett látni a tájat, itt megvacsoráztunk (mert azt is hoztak, szintén vagy 3 fogás mindenféle felszereléssel).

Majd ekkor hatalmas aludhatnékom támadt, de bácsinak megfájdult a lába, úgyhogy hazavezettem. Amúgy a bácsi vesetranszpantált, térdprotézissel, a néni gyermekkori polio miatt mankóval jár, de ők mennek mindenhova, kirándulni, mintha makkegészségesek lennének. Aztán hullafáradtan 9-kor hazaértünk, de valami hihetetlen nap volt.

Van egy baromi olcsó sí-ajánlat, amiben síbérlet, autóbusz, bérelés, kaja minden benne van, de csak szerdán, és nem egy nagy pályára. Így hát szerdán szabadságot vettünk ki (amúgy hivatalosan 27 nap szabadságom van egy évre, de nem nagyon számolja a tutorom) és Anabellel, egy perui sráccal, meg egy német lánnyal elmentünk síelni. Szerencsénk volt, mert reggel még nap is volt, és olyan élményben volt részem, mint még soha. Merthogy a rat track (hogy hívjak, hogy írjak????) nyomában, a szűz hóban síeltem szinte egész délelőtt. Bár azt nem tudom, hogy ez azért volt, mert 9-re megérkeztünk és valahogy még soha életemben közel-távol sem történt velem, olyan, hogy ilyen hajnalok hajnalán síléc legyen a talpamon, vagy mindez azért volt, mert nagyon kevés ember síelt. Mindenestre életem egyik legjobb síelése volt.

Szombaton a szellemi fogyatékosokat vittük egy Laguna de Gallocante nevű - meglepő módon- lagúnához. A darvak itt átutaznak minden évben kétszer, mikor eljönnek a hidegebb északról, illetve, amikor visszakúsznak oda nyárra és mindenki, aki nem Görögország felé utazik, megáll itt pár napra pihenni, mert itt nagy jó. Most nem mondom el miért, de nekünk elmondtak, és tényleg jó nekik. Ekkor még nagyobb szerencsénk volt az idővel, mert hétágra sütött a nap. Megnéztük a darvakat, sétáltunk pár km-t, megebédeltünk, elmentünk a múzeumba, és a prezentációs központba, majd visszajöttünk.

Magyar óra

2010-02-26T07:03:00.000-08:00

Kedden a szellemi fogyatékosoknak angol óra helyett magyar órát tartottam.

Ilyeneket tanultunk, hogy:
-„Hogy vagy?”
-„Jól”.
Majd:
-„Hogy hívnak?”
- „…..vagyok”

Közben labdákat dobaltunk egymásnak és kérdezgettünk, meg válaszolgattunk, és a végére majdnem, hogy párbeszédek alakultak ki. Aztán egyre több labdával csináltuk, amit nagyon élveztek.

Zárásként megtanultuk a Boci boci tarkát, amihez szerencsére sikerült letölteni valami gyermekkórust a netről, akik ráadásul egymásután vagy 4-szer eléneklik, sőt még tehénbúgás effekt is van benne, és ez is baromi jól sikerült.Videó is van, csak nagyon nagy file.

Karnevál

2010-02-15T03:00:00.000-08:00

Február 13.-át jelölték ki idén a zaragózai Karnevál időpontjának. Mi 101 kiskutyának öltöztünk. Ez elsőre nagyon jó ötletnek tűnt, aztán kevésbe. Még egész vicces volt, amikor először vagdostam ki az öntapadós fekete foltokat, amiket aztán a fehér szemeteszacskóból kivágott jelmezre ragasztgattam (jelmezenként kb. 50 folt), másodszor már kevésbe, harmadszorra… mígnem péntek este elérkezett a 7.-ik alkalom. Ekkor már "igen jó" állapotban voltam, úgy éreztem, hogy "nagyon szeretem" a munkámat. Talán a legjobban az mondja el, hogy mégis mennyire így éreztem, hogy mindennél jobban arra vágytam, hogy ott ülhessek benn a filmklubban (amiért eredendően mentetem aznap este dolgozni) és a Dirty Dancinget (Virág, Panni!!!) nézhessem spanyolul. De aztán valahogy túltettem magam a megrázkódtatáson (talán az segítetett, hogy az egyik „legdrámaibb” jelenetet is pont láttam) és este 9-re az összes jelmez elkészült.

Szombaton délután 5-re mentünk a munkahelyre. Anabel és én is a szellemi fogyatékosokhoz voltunk beosztva. Először vártunk 1 órát, míg a testi fogyatékoksok elkészültek, majd kifestettük az embereket, aztán bebújtatattuk őket a zacskókba, majd farkat és fület varázsoltunk rajuk, közben ezeket az apróbb beavatkozásokat egymáson is elvégeztük és már készen is állt a dalmata sereg. Igazából nagyon vicces volt az egész, mert hihetetlenül jófejek a srácok és nagyon élvezték az egészet. Az a jó, hogy mindig, amikor épp a szellemi fogyatékosokkal vagyok, akkor úgy érzem velük a jobb, amikor meg a testiekkel, amikor meg, úgy, hogy velük.

Aztán átsuhantunk a belvárosba.

Itt azért spanyolos tempóban zajlottak a dolgok, így vártunk 1 órácskát, míg sorrákerültünk.

. A fő utcán vonultunk, elől haladt a Szörnyella de Frássza alakított furgon, majd mi utána, az utca két oldalán meg kordonnal elválasztva álltak az emberke. Idén állítólag a szokásosnál kevesebb néző volt, mert egyrészt nagyon hideg volt, másrészt mi voltunk az utolsó előtti felvonulók.

. Utánunk már csak a felmosó rongynak öltözött társaság volt. De még így is kicsit olyan érzés volt, mintha az olimpia megnyitóján ballagnánk. Sajnos kevés csapat jelmezét láttam, de nagyon viccesek is voltak, de azért értetlenül állok azelőtt, hogy nem a mi szemeteszacskóink nyertek.

Aztán visszamentünk a centrumba, ahol pizzaparty, majd karaoke volt. Ekkor már kicsit elfáradtunk, úgyhogy vártuk, hogy fél 1 legyen és befejeződjön a móka. De aztán amikor elment az utolsó résztvevő, elkapott minket is a karaoke láz és 2- ig nem tudtuk abbahagyni. Sőt, aztán még egy bárba betértünk…

1 hetem

2010-02-11T05:59:00.001-08:00

Rájöttem, hogy már írtam egy csomót, csak épp azt nem írtam meg, hogyan telik egy hetem.Igy most pótolom az elmaradt hiányosságot.

Keddtől szombatig, napi 2 részletben dolgozom, a vasárnapom és hétfőm a szabad.

A délelőtti munka 10:30-tól 13:30-ig tart.

Kedden egy olyan otthonba járok, ahol testi fogyatékosok élnek és itt leginkább kézügyesség-, vagy gondolkodásfejlesztő gyakorlatokat csinálunk.

Szerdánként egy másik ilyen otthonba megyek, ahol van 3 angol tanítványom (Vicces, ahogy spanyolul próbálok angolt tanítani). Velük vagyok külön 1 másfél órát, majd átmegyek a többiekhez, ahol nagyjából ugyanaz zajlik, mint, amit hétfőnként a másik helyen.

Csütörtökön legtöbbször úgynevezett GYMKHANA van. Ilyenkor általános iskolákba, erdei iskolákba megyünk kerekesszékekkel, és beszélgetünk a gyerekekkel a különböző fogyatékosságokról, kipróbálják, milyen tolószékben, milyen vakként siketként élni… De ez nem mindnen héten van, és ha épp nincs, akkor az előző otthonokból megyek az egyikbe.

Péntekenként Anabellel együtt (különben soha nem vagyunk egyszerre egy helyen) az alattunk levő, szellemi fogyatékosok foglalkoztató/munkahelyén vagyunk. Itt leginkább gyári munkaszerű dolgokat csinálnak és mi segítünk a kicsit „nehezebb részfeladatokban”, vagy kijavítjuk a hibákat, ellenőrizzük, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell.

Ebédelni is ebben a centrumban szoktunk minden nap, vagy innen visszük fel a kaját a lakásba.

Délutánonként 4:30-tól 8:30-ig iskola/szakkörszerűbe járok. Januárban a következőképpen volt.

Kedden-a testi fogyatékosokkal: informatika, relaxáció és színház

Szerdán a szellemi fogyatékosokkal: informatika, egészségre nevelés, autonómia.

Csütörtök-testi f.: rajz és tánc.

Péntek-szellemi f.: ének és színház.

A délutáni dolgokat havonta cseréljük Anabellel így februárban:

Kedd-szellemi f.: testnevelés, szociális ismeretek, angol

Szerda-testi f.: kreativitás

Csütörtök: szellemi f.: audiovizuális-kommunikáció, kézügyesség

Péntek-testi f.: filmklub

Szombaton meg mindig valami külsős aktivitásokra kísérjük szintén felváltva a testi és szellemi fogyatékosokat: mint koncert, színház, séta, múzeum, focimeccs, mozi…

Ezenkivül meg mi vagyunk a jolly joker, ha valahol valamiért kell valaki, akkor mi megyünk.

Aztán majd írok külön-külön, hogy hol mi zajlik.

cici evés

2010-02-06T04:58:00.000-08:00

Tegap volt nők napja. E napon Santa Águeda mártíromságára emlékeznek, kinek melleit levágták. Spanyolországban ugye mindenből Fiestát csinálnak, így az eseményre emlékezvén torta cicit kell enni.

majdnem TV-sztár

2010-02-04T14:37:00.000-08:00

Ma majdnem Tv-sztárra váltam, de Anabell meghiúsította második mai szereplésemet. Pedig szívesen elnyomtam volna a minden alkalommal eltáncolt Macarena-t és „a” koreográfiánkat az aragóniai Tv-nek, de sajnos be kell érniük nélkülem.

Amikor jöttem haza a munkából állított meg először egy pár TVs, hogy feltehetnének-e pár kérdést a Zaragozáról. Mondtam persze, csak lehet, nem fogom érteni, de ez nem zavarta őket. Aztán mikor már beszélgettünk esett le, hogy valójában a Real Zaragoza fociklubról csacsogunk és nekem a múlt heti Teneriffe elleni 3:0-s győzelmet kéne elemeznem. Nade, szerencsére pár hete voltunk pont a szellemi fogyatékosokkal Zaragoza meccsen, úgyhogy azért annyira képben voltam, hogy most volt edzőváltás, de azért összességében elég hülyének tűnhettem.

Este pedig kijött a testi fogyatékosok táncórájára az aragón TV, de Anabell lestoppolta a lehetőséget, úgyhogy itt nem tündökölhetek tánctudásommal, amit a helyiek nyilván bánnának, ha tudnák, hogy miről maradnak le.

Amúgy visszatérve az általam látott meccsre, nem volt sokkal magasabb színvonalú, mint az NB1, de talán ez annak köszönhető, hogy a Zaragoza az utolsó és az utolsóelőttiekkel játszott… De a hangulat nagyon jó volt és még az eső is pont kivárta, hogy vége legyen a meccsnek.
(Szerencsére tanulva legutóbbi hencegésemből, most nem dicsekedtem el senkinek, hogy megyek Primera Division meccsre, hátha valami nagyon gyenge csapattal játszunk, és valóban. Ugyanis a múltkor nagy büszkén újságoltam, hogy micsoda mázli ingyenjegyet kaptam a Zaragoza-Real Madridra, az egyetlen szépséghiba az volt, hogy az öregfiúk játszottak…)

néni, bácsi, busz

2010-02-02T06:18:00.001-08:00

Ma hatalmas eső volt. Ilyenkor még a szokásosnál is nagyobb az embertömeg, így az első sokszor nem fér fel az ember. Ma velem is ez történt. Nem kis idő múltán megérkezett a következő, én elázva, átfázva épp léptem volna fel, amikor hirtelen mozdulattal egy 80 körüli néni elémpattant, de úgy, ahogy csak a 80 körüli nénik tudnak. Ellentmondást nem tűrően félrelökött, felszökkent a buszra húzva maga mögött a nála kissé rozogább állapotban lévő férjét – szempillantás alatt felmértem, hogy a néni nem tréfál, mit tehettem volna mást, elengedtem őket.

Már írtam régebben, hogy itt csak az első ajtón lehet felszállni, így a jegy felmutatása után az ember hátravonul. A néni is elindult, ám a busz felénél összetalálkozott egy barátnőjével. Már pedig, ha két barátnő összetalálkozik egy kis csacsogás nélkül, nem lehet tovább állni -legalábbis ezt gondolta a mi nénink. Úgyhogy mi harmincan mögöttük mind megálltunk és vártunk, míg megosztották egymással (na és persze velünk), hogy az összes unoka jól van, hogy most esik az eső, hogy már rég nem találkoztak, hogy ezt mindketten sajnálják, hogy ez ellen tenni fognak, hogy a néni és a bácsi most a piacon volt (bár ez gyanús a náluk lévő szatyormennyiségből, amit amúgy én biztos nem bírtam volna el), hogy…

Aztán az újévi jókívánságok után a néni és a bácsi tovább állt, így mi is. Mind hátravonultunk, a maradék, esőben ácsorgó ember felszállt, a busz elindult és már-már idilli volt az állapot, (már amennyire esős időben idilli az állapot a buszon), ám a bácsinak hirtelen halaszthatatlan szatyorpakolhatnéka támadt. Na azért nem olyan hirtelen: előbb gondosan megvárta a nagy kanyart. A busz kanyarodott, a bácsi dőlt, a néni veszekedett, a szatyor kiborult. Szerencsére a tömeg azért elkapta a bácsit és pár perc könyörgés után rávette őket, hogy az átadott helyekre leüljenek. Ám amikor a kanyarban a bácsi dőlt és vele a szatyor is, a szatyorból kigurult 1 mandarin. A bácsi kérlelhetetlen volt:

Egy mandarin nem veszhet kárba - hiába ajánlották meg ezt az opciót többen is. Így nem volt mit tenni, az egész busz mandarint keresett. Egyszer csak a busz végén valaki felkiáltott:

- A mandarin megvan.

Az embermassza amúgy is szoros csatárláncban állt, így a szökevény mandarin, hamar eljutott a bácsihoz. Sőt, találtak egy másodikat is. A bácsi arca felvirult, nekem meg sajnos le kellett szállnom, így lemaradtam a bácsi és a néni további kalandjairól.

Még hogy a magyar nem világnyelv...?

2010-01-22T04:43:00.001-08:00

update

2010-01-18T05:21:00.000-08:00

Kicsit lemaradtam az írással. Ez annak köszönhető, hogy karácsony előtt nagyon sűrű volt az utolsó hét, ennek ellenére mégis olyan tempóban telt mintha 1 év lett volna. Aztán meg, amikor visszatértem nem találtam a helyem és nem volt kedvem semmihez, így írni se. De szerencsére ez elmúlt és most már minden olyan jó, mint volt előtte. Az volt a baj, hogy túl jó volt otthon.

Amúgy Anabellel életünk olyan szinten össze van nőve, hogy még elutazni se sikerült külön. A fotó a szomszéd peronról készült.

Még elmenetelkor megejtettük a mindenhol elmaradhatatlan karácsonyi vacsorákat, amik egész viccesen sikerültek. Hihetetlen mennyire tudnak bulizni a spanyolok, még Korda Gyuri és Balázs Klári szintű előadók mellet is tényleg jó a hangulat, mert egyszerűen jól akarják érezni magukat és megteremtik hozzá a hangulatot (remélem, ebből még véletlenül se vonja le senki azt a következtetést, hogy én nem becsülöm Klárikáék művészetét). Ezen a „Klárikás” vacsorán kb. az egész szervezet, azaz 6-700 ember ott volt.

A másik az még viccesebb volt. Az csak az értelmi fogyatékosokkal volt. A vacsora után mindannyian egy táncos bulihelyre mentünk és ez meg ezért volt nagyon jó és fel se tűntünk senkinek, minden működött tökéletesen.

Ha már a vacsoráknál tartunk meg kell emlékeznem a hagyományosan európai önkénteseknél rendezett vacsoráról is, ami ugyebár idén Anabelt és engem jelent.

Nagyszerű gulyásleves, paprikás csirke, beigli kombinációval kápráztattam el az egybegyűlteket. Sajnos csak később jutott eszembe, hogy tárgyi bizonyítékokat gyűjtsek konyhaművészetem remekjeiről (megelőzendő, hogy valaki megkérdőjelezze). Így már csak a félig teli kondérok vannak megörökítve. Amúgy a beiglit lehet nem teljesen én csináltam, de ez szinte apróság számba vehető.

Aznap, amikor visszajöttem volt a 3 királyok ünneplése, ugyanis itt január 6-án ők hozzák az ajándékot. Bár legtöbb helyen leginkább ők IS hozzák, mert azért 24-én is adnak. Körbe látogattuk az otthonokat, és mindenhol ajándékoztunk, meg énekeltünk volt. Én bár legalább az egyik király szerettem volna lenni, be kellett érjem Boldizsár szolgájának szerepével.

És a végére még egy fotó: egy perui srác Spanyolországban milyen pólót hord?

Karácsony

2009-12-17T13:36:00.000-08:00

Tegnap angolorán a Jingle Bells és a We wish you a Merry Chrismas-t énekeltuk. Annyit mondok, hogy a 20 ember közül az én hangom kiemelkedett tisztaságban és ez szerintem, annak aki hallott már énekelni mindent elmond.

Ma karácsonyi ajándékokat csomagoltunk gyári mennyiségben kb. 400-at. Egy darab törékeny ajándék volt a 400 között. Mindenkire rábízom, hogy kitalálja vajon melyik volt az egyetlen, ami leesett és vajon ki lökte le.

Valencia...

2009-12-15T06:34:00.000-08:00

A 4 napi 24órás munkáért kaptunk 5 nap szabadságot, ami szerintem nem rossz üzlet. Én ugyan 1 napot még dolgoztam pluszban, hogy a Szilvesztert ledolgozzam előre, de aztán vettük a hátizsákot és nekiindultunk Valenciának.

Először is leszögezném, hogy Valencia nagyon, de nagyon jó hely. Ott kezdődik, hogy süt a nap decemberben, és nem kell kabát (legalábbis az első nap nem kellett). Van nekik sok szép utcájuk, sok szép házzal, de nem ám simán szép házzal, hanem olyan igazi gyönyörűekkel. Minden stílus megtalálható: a gót templomoktól a modernista pályaudvaron át a jövő századot előrevetítő épületekig. Már-már igazságtalan. Van nekik tengerpartjuk (bár oda idő szűkében nem jutottunk el), egy hatalmas pálmafás parkjuk, ami keresztül húzódik a városon a kiszáradt folyó helyén, sok kávézójuk, sok kis kanyargós utcácskájuk, teraszuk, meg terük, meg finom ételük, meg italuk...

Szóval az egyik legjobb hely, ahol valaha voltam. Az más kérdés, hogy útitársaim Anabell, és még 2 másik önkéntes: a francia Vincent és a német Éva voltak.
Vincent ismertetőjele, hogy szólni nem nagyon szólt, néha magában beszélt. Esetleg, amikor nagyon beszédes volt, akkor „a nekem mindegy” kifejezésre ragadtatta el magát. A többiekkel jól elvoltunk. Bár Éva meg Anabell azzal borzolták idegeimet, hogy minden percben térkép szeánszot tartottak. Ilyenkor szorosan ráfeküdtek a térképre, elkezdtek vele forogni, néhol egy, néhol két kört. Majd a térképet is elkezdték forgatni, majd egyszer csak megálltak, ha úgy érezték, hogy minden jó irányban áll: ők, a térkép és az utca. Volt, hogy ez valóban így volt, volt, hogy nem. Aztán tanakodtak néhány percet, majd megállapították, hogy igen, valóban arra kell menni, amit mondok. Na jó, bevallom egyszer valóban teljesen elcseszetem az irányt, mert én úgy érzésre közlekedtem, de azért nagyobb büntetést mértek rám, mint amit megérdemeltem.

Kettőkor érkeztünk, így első nap csak a katedrális, meg egy múzeum fért bele.

Másnap megnéztük a vásárcsarnokot. Ilyen szépet, hatalmasat, életteltelit, még soha nem láttam. Körülötte van még egy csodás régi börze (világörökség része), meg egy templom. Aztán vásárolgattunk, sétáltunk egy kicsit. Igazából ekkor volt egy térképszeánsz mélypontom és megajánlottam egy kis free time-ot, ami valószínű jól jött mindannyiunknak. Aztán ettünk, majd porcelánmúzeum, Fellas múzeum (ebben a városban van minden évben a bábuégetős Fiesta és ennek a bemutatása zajlik itt) és a végén Ciudad de las Artes y las Ciencias, ami az előbb említett futurisztikus építészeti csoda, részei az opera, akvárium, IMAX, botanikus kert.

Írtam, hogy első nap tényleg hihetetlen idő volt. Másnap már nem annyira, mígnem harmadnapra elkezdett esni és ekkora tartogattuk az összes többi pechünket is. Nagy nehézségek (lásd térkép szeánszok, eső) megérkeztünk az arab fürdőbe, ahol 20 percet vártunk kint, hogy az előttünk levő turnus távozzon és beengedjenek. Majd eszébe jutott a bácsinak, hogy van előre lefoglalt csoport és jöjjünk vissza fél óra múlva. Sebaj, gondoltuk addig megnézzük a tornyokat, odacaplattunk, majd kiderült, hogy az épp az eső miatt zárva. Visszamentünk, és a bácsi közölte, hogy sajnos elfelejtette, de mostanra is van egy foglalt csoportja, és jöjjünk vissza fél óra múlva. Ekkor már majdnem kiestem a spanyol „mañana”-ra akklimatizált nyugalmamból. Sebaj, gondoltuk legalább megnézzük még az utolsó hátralévő templomunkat. Odacaplattunk, de itt mise miatt nem jutottunk be. Majd vissza (továbbra is eső) és aztán fél óra múlva tényleg bejutottunk a fürdőbe, szép volt, de azért semmi elmulaszthatatlan. Aztán elkirándultunk még pár maradék szép épületet megnézni (pályaudvar, másik vásárcsarnok, városháza), benyomtuk a helyi nevezetes italt, majd szerencsére megszabadultunk az esőtől, ugyanis lehetett hazajönni. Amúgy nem is a múzeumok, vagy templomok miatt volt különleges ez a 3 nap, de a hangulata a városnak az tényleg lenyűgöző. Ja, és majd elfelejtettem a legfontosabbat: magyarokkal mindenhol lehet találkozni, és olykor-olykor felhívjak magukra a figyelmet...(lásd utolsó kép).

4 nap a „másvilágban”

2009-12-10T07:04:00.001-08:00

Minden évben december 6. és 8.-a körül a CCR szervez egy utazást, ami egyrészt egy utazási lehetőség, azoknak, akinek nem olyan könnyű, másrészt a családoknak is egy kis szusszanásnyi lehetőség. Ez az út életem egyik legnagyobb élménye volt, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt így leírva is érzékeltetni tudom.

Szombat reggel hajnalok hajnalán indultunk útnak a 4napos útra. Másfél óra utazás után érkeztünk meg a hegyekben lévő San Juan de la Pena nevű kolostorhoz. Megnéztük, majd mentünk a szállásra. Persze az, hogy megnéztük és mentünk a szállásra, nem azt jelenti, mint másoknál, hogy bemész, megnézed, távozol. Napi 1 program volt, mert itt minden kicsit soká tart: a kocsiban mindenkire kabát fel, majd kocsiról le, elgurulni a helyszínig. Először mindenki pisil, majd megnézni a látnivalót, eszik, majd újra pisilni…

A kolostor bemutatása egy nagyon „interaktív”, nagyon fölösleges videóinstallációval kezdődött. Az, hogy mennyire öncélú volt, valószínűleg nem nagyon izgatna más esetben, de kocsikkal igen. Valamiért a teremben 6 különböző vászonra vetítették ugyannak a filmnek különböző jeleneteit, ami normál esetben azt jelenti, hogy kicsit forgolódik, kicsit sétál az ember, nos a mi esetünkben ennél többet… Aztán tényleg elindultunk megnézni a kolostort. De persze mi nem felfutottunk az emeletre, hanem szép lassan egyesével 15 percig liftezgettünk mire mindenki feljutott. Aztán megnéztük, majd mindenki leliftezett, újabb 15 perc. Aztán sokan ismét WC-re, majd evés a kávézóban, ami szinten 2 óra. Van, aki maga tud enni, van, akit etetni kell, van, akinek fel kell vágni, van, aki csak lassan tud rágni, van, akinek minden falatot a szájába kell könyörögni. Aztán kávé, újabb WC, ki a kocsihoz, kocsira fel, kabát le, utazás. Az első ebédnél kicsit megijedtem, hogy mi lesz velem, mert a tempó nagyon nem az én világomnak tűnt. De aztán egyszer csak minden olyan természetes lett, a tempót beleértve. Nem érdekelt, hogy 2 óráig tart az evés (hátha az én evési tempóm is fejlődött...)

Aztán megérkeztünk a szállásra, itt is ugyanez, de még kipakolni 3 emberre, ágyhúzás 3 emberre…

2 sráccal laktam együtt: Jesussal és Hektorral. Jesus 38 éves, teljesen mozgássérült, sorvadt, vékony, merev izomzattal. Különös tekintettel arra, hogy ő néma, én meg nem tudok spanyolul, igen érdekes volt a kommunikáció, de ennek ellenére mégsem okozott különösebb nehézséget. Persze volt, hogy 10 percig találgattam mire kiderült, hogy mire gondol, de a végén mindig meg lett a válasz. Egy-egy dolgot meg is tud mutatni, persze ez sem úgy történik, mint másnál. Aközött, hogy elhatározza és a mozdulat meg is történik, eltelik 5-10 másodperc, és az egész hihetetlen lassan, görcsösen zajlik. Ami mindemellett a leghihetetlenebb, hogy kevés ilyen vidám emberrel találkoztam életem folyamán. Hihetetlen sokat nevettünk együtt, és nagyon aranyos, ahogy nevet. Tulajdonképpen teljesen épnek tűnik szellemileg, de aztán néha mégis elbizonytalanodtam, hogy tényleg így van-e. Nem tudom. Másik lakótársam Hektor volt. Ő 25 éves, kocsiban, de amúgy kinézetre teljesen ép. Teste normálisan fejlett, beszéde tiszta, érthető, kényszermozgásai nincsenek. Ő is egy hihetetlen kedves, vidám, jófej srác, ő még pár percet állva is tud lenni, ha kapaszkodik és vele azért mindenki kicsit könnyebb volt, mert nagyon sok dologban tudott segíteni, sőt sok mindenre egyedül is képes.

Az egész négy napban az volt a legjobb, hogy akármilyen nyálasan hangozhat, de olyanok voltunk, mint egy nagy család.Amúgy összesen 10 résztvevő és 7 önkéntes volt. Ketten voltunk fiúk az önkéntesek, közül, viszont a résztvevők közül meg 7-en, úgyhogy emiatt is kicsit több hárult ránk. Egész végig minden olyan természetesen jött. Anélkül, hogy részletesen beosztottuk volna a feladatokat mindenki tudta, hogy mikor mit tegyen, mindenki őszintén vidám volt és tényleg hihetetlen jó volt a hangulat. Sokat nevettünk, nem görcsöltem azon, hogy mondjuk mi lesz, ha én arról beszélek, a hegyek között, hogy milyen jó lenne síelni, hiszen ők nem tudnak és, hogy nem kéne ilyet mondani blabla...

Egyrészt tudnak síelni, mert megyünk majd síelni együtt (már nagyon várom), másrészt, meg vannak dolgok, amiket tényleg nem tudnak, de én nem mondjuk spanyolul nem annyira, mindenről lehetett beszélni és mindenből lehetett viccet csinálni, belőlem, belőlük, mindenkiből. Lehet, hogy olvasva ez úgy tűnik, hogy nem így van, de ott akkor tényleg így van. Hihetetlen, hogy 4 nap alatt mennyi szeretetet kaptam és adtam. Talán egy téma, amit kerültem, hogy ki hogyan lett mozgássérült. Pedig ez meg orvosi szemszögből is nagyon érdekelne, és valahogy szeretném még kideríteni. Tényleg olyan volt, mintha 4 napig gyerekeim lennének és ez nagyon fura, de nagyon jó érzés volt. Pl. Jézussal tényleg én csináltam mindent, persze nem csak én, de a legtöbbet én, én mosdattam, öltőztettem, töröltem a fenekét, ettem, toltam, fogát mostam…

Ha csak ezt a négy napot nyertem volna avval, hogy itt vagyok egy évig, akkor már azt mondanám, hogy megérte. Pedig szerintem eddig is kiderült, hogy mennyi más élményben is volt részem.

És akkor kicsit a nehézségekről is írok. Persze eddig is fogyatékosokkal dolgoztam és eddig is gondolkoztam, hogy milyen lehet nekik. Illetve, ha az ember nem dolgozik fogyatékosokkal, akkor is tudja, hogy mi a helyzet, de mégis fájdalmas megélni az életüket, azt a sok nehézséget, amiben nap, mint nap részük van. Ha szombaton például találkozunk 3 órára, akkor nem azon merengek, hogy vajon, hogy kelt fel reggel, mitől ilyen tiszta-guszta, jóllakott, pisitől és kakitól mentes… Amikor nem éled az életüket, nem azon jár az agyad, hogyan kerültek, most ők ide így, ahogy épp vannak. Nem azon gondolkozol, hogy milyen lehet, amikor nem létezik olyan, hogy magánélet, hogy nem lehetsz szemérmes, hogy, amikor reggel felkeltem és épp merevedése van, akkor ez van és nem húzhatja fel a gatyáját.

Ha nem vagy velük a nap 24 órájában, akkor nem éled meg azt a fajta kiszolgáltatottságot, hogy ha lerakod a WC-re és utána nem lenne kedved visszamenni, mert tévéznél, vagy csak szimplán elfelejtenél visszamenni, akkor ő addig ott maradna, ameddig. És ez az élet minden területén így van. Elmondhatatlan megélni egy evést Roberttel, akivel egyszer nem fordult még elő életében, hogy úgy egyen meg egy ebédet, hogy ne legyen minden ruhája tiszta étel, hogy az arca ne legyen tiszta dzsuva, hogy a nagyobb falatokra ráharaphasson, anélkül, hogy azok meg lennének turmixolva, hogy ne folyjon ki a fele minden falatnak a szájából, hanem ízletesen megrághassa… És bár tényleg iszonyatosan jól éreztem magam, mégis mindezek miatt nem csak fizikailag volt nagyon nehéz ez a 4 nap.

Amúgy fizikailag a legdurvább nap a vasárnap volt. Felmentünk magasabbra a hegyek közé egy gyógyfürdőbe. Az elején még minden egész lazán ment, hisz csak mi voltunk ott és így a lányok is velünk öltözhettek, mindenki együtt. De aztán bedurvult a dolog, amikor előszőr mindenkivel be az összes medencébe, majd ki, majd jött az átöltözés, és amiért a végén már sok vendég érkezett, a férfiöltözőt csak a fiúk használhatták. Minden lány cuccát ki kellett hordani, úgy, hogy senki nem emlékezett az öltözője számára, közben spanyolul a személyzettel megpróbáltam kinyittatni a szekrényeket, amit ők nem akartak, mert nem nyithatnak ki jogosan minden szekrényt, hogy én megállapítsam, hogy miénk-e a szekrény, vagy sem, közben átöltöztetni az összes fiút visszaszolgáltatni összes törülközőt, köpenyt, kulcsot, mindenkit kitolni, majd magam átöltözni, közben 1-2 pisi, kaki… Szóval ekkor tényleg kicsit frusztrált voltam. De ugyanakkor az előtte levő 3 óra meg ismételten nagyon hihetetlen volt: Annyira élvezték az egészet, meg persze én is, meg az a medence, amiben ki lehetett úszni a szabadba, miközben kint havazott és közben nézni a Pireneusokat…

Robertre visszatérve, neki folyton folyik a nyála és az első találkozáskor, illetve evéskor annyira nem volt gusztusom a dologhoz, de aztán az első vacsoránál tudatosan én etettem, hogy áttörjem ezt a gátat és utána már tényleg nem zavart, amikor a szájából a kezemre folyt a kaja, vagy valaki leköpött. Persze nyilván nem a kedvenc elfoglaltságom volt ráadnia vagy levenni a kabátját, ami tiszta nyál volt, de nem zavart. Ekkor első este, amikor kicsit undorodtam még a sok nyáltól az volt a tervem, hogy megetetem, majd aztán eszem én. De visszaadhatatlan, ahogy addig nem akart enni, amíg én nem eszem szintén, és ahogy ezt mondta, attól egyszer csak minden megváltozott és tényleg elment minden undorom és ettem vele együtt.

3.-ik nap repülni mentünk volna, de olyan rossz idő volt, hogy nem szállhatott fel a gép, így átmentünk Franciaországba kávézni, de az ünnep miatt zárva volt minden. Persze mi ezt csak azután konstatáltuk, hogy mindenkit leszállt.

Délután filmeztünk. Nem volt más program, hogy mindenki pihenhessen mielőtt este bulizni mennénk.A bulizás is nagyon jó volt, 11 körül mentünk, míg itt azért 12-1 óra előtt nem mennek az emberek, és fél 2 körül jöttünk el, amikor olyan negyed ház volt. Aztán fél3-ra minden részvevő ágyban volt, mi meg értékeltünk 4ig.

Ami kicsit meglepett, hogy az utolsó éjjel az értékeléskor az egyik részvevőn azért nagyon folyt a gúnyolódás és persze vicces volt, én is nevettem, de közben volt egy rossz érzésem is. Ugyanakkor nem tudom, hogy jogos-e, mert az idegesítő embereken az ember nevet néha, és nyilván senki nem a fogyatékosságán nevetett, hanem azon, hogy hülye az illető. De ugyanakkor hol a határ? Mi az, hogy fogyatékosság? Mi a hülyeség? Vagy akkor ilyen alapon senkire nem lehetne tenni egy megjegyzést? Ez nyilván nincs így.

Utolsó nap szerencsére tovább aludtunk, de azért a 6 óra alvást soha nem teljesítettem túl.

Hektor vett nekem ajándékba egy nyakláncot, Jesusnak meg láttam az értékelő lapját, ahol, az út alatti élmények kategóriába, csak annyit írt, hogy András és ezek tényleg nagyon jólestek. De miután hazaértünk Zaragozába, azért egy durván nagyot aludtam.

update- Madrid, szülinap

2009-12-10T05:49:00.000-08:00

Nagyon sűrű az élet mostanság, úgyhogy a 2 héttel ezelőtti Madridról és Anabel szülinapi bulijáról csak egy pár sort és képet rakok fel, aztán lehet még később írok, ha tudok.

Aztán alig, hogy hazajöttünk Anabellnek volt szülinapi bulija nálunk, ami nehezékesen, de pont elfért azért a lakásban és nagyon jól sikerült. De aztán rá 1 napra már utaztunk megint.

2009-12-03T03:58:00.001-08:00

VAN INTERNETEM!!!

embertorony

2009-11-25T13:02:00.000-08:00

Szombat este el akartunk utazni, ám sajnos Anabelt az egyik csúnya főnökünk nem engedett el hamarabb a munkából (valójában igaza volt), úgyhogy eltoltuk szombat esti indulásunkat vasárnap hajnalra. Anabel és az osztrák lány, aki még velünk tartott még a biztonság kedvéért elmentek bulizni, de végül is nem nekik kellett vezetniük 600 km-t másnap, úgyhogy megértettem őket. Aztán vasárnap reggel negyed 7-kor tényleg útnak indultunk a katalóniai Terrassa nevű városkába. Merthogy itt rendezték meg az év utolsó embertorony építő versenyét, ahol a helyi csapat a világrekord megdöntésére készült (miután a sportágat csak Katalóniában űzik, akár azt is ihatnám, hogy a helyi rekordot, de szerintem a elég snassz lenne, úgyhogy maradok a világrekordnál).

10 körül meg is érkeztünk: kávé, croissant, majd séta a városban. Mi voltunk olyan tehetségesek, hogy sikerült az óvárost elkerülni 2 órás sétánk során, így nem is értettük mi a jó ebben a városban. Aztán eljutottunk (nem könnyen) a térre, ahol zajlott a világrekord-döntési kísérlet. 3 csapat vett részt a versenyen: a terrassaiak, a barcelonaiak és a santsiak. Mi a helyi erőknek drukkoltunk 2 okból is: egyrészt, mert a Cumma Ruggai képzés során szerzett ismerősök ezt a csapatot erősítik, másrészt a világrekord miatt. Egyébként nagyon sokan eljöttek a comma rugga-i képzésről, kb. 15-en lehettünk, úgyhogy végképp sajnáltuk az előző este elmulasztását.

Aztán elkezdődött a verseny. A teret megtöltötte az embertömeg, de úgy, hogy tényleg mozdulni se lehetett és akkor egyszer csak elkezdett kiemelkedni egy torony a földből. Hihetetlen durva látvány. Az meg egyszerűen felfoghatatlan, hogy az emberek honnan tudták, hogy mikor hova kell állniuk, és hogyan jutottak el a tornyukhoz az embermasszán át. Persze annyira nem stresszelték túl a dolgot: amikor kb. az 5.-ik szintén járhattak, sokan akkor verekedték át magukat rajtunk a csapatból, mindezt legtöbben egy sörrel a kezükben. De aztán a végén mégis minden stimmelt.

Bár, azért minden nem, mert a gyerekek csak úgy potyogtak az égből. Mert könnyűek lévén, ők vannak a felső 2-3 emeleten. Csöppet ijesztő volt elsőre, ahogy összedőlt 1-1 torony és lehullottak tízen-sok méter magasból, de aztán hozzászoktunk a látványhoz. Leszűrtem, hogy valószínű fotoriporter se lennék jó: az első dőlés előtt már érződött, hogy baj lesz, de én ahelyett, hogy lefotóztam volna a jelenetet inkább azon morfondíroztam, hogy ez nem lenne-e etikátlan dolog szegény emberekkel szemben, akik lehet épp most törik ripityára magukat. Persze magvas gondolataim végére a toronynak már híre hamva se volt.

A 3 csapat felváltva mutatott be torony kombinációkat és legalább 6-8 toronydőlés volt, sokszor maguk megálltak építés közben, amikor érezték, hogy valami nem lesz rendben. Mindenestre állítólag kevésbé veszélyes sport, mint a foci, mert a tornyok általában összecsuklanak, és így egymásra esnek az emberek.

Aztán 3 és fél óra után véget ért a móka és sajnos nem mondhatom el, hogy ott voltam a világrekord döntésénél. Aztán 4 körül házindultunk még egy francia fiú és egy német lánnyal felszerelkezve.

Bicikli 2

2009-11-25T12:51:00.000-08:00

Bevallom, tetszik ez a bicikli téma, de most nem a sajátomról lesz szó, úgyhogy senki ne hagyja itt most abba.Már csak azért se, mert ez volt az eddigi legdurvább élményem a munka terén. Szombat délután ugyanis biciklizni vittük a testi fogyatékosokat a CCR-rel.Nem tudom leírni, és nem is lehet, hogy milyen volt, amikor a tolókocsis szinte semmilyüket mozgatni nem képes emberek a biciklibe ültek, ezért nem is próbálkozom, hanem csak néhány képet csatolok. Van egy madridi alapítvány, aki avval foglalkozik, hogy speciálisan fogyatékosok számára kialakított biciklikkel járja az országot, hogy mindenhol mindenki kipróbálhassák a biciklizést. Többen voltak, akik még a helyszínen is mondták, hogy nem inkább ők mégse ülnének fel egyik biciklire se, mert nem tudnak. De aztán mindenkinek sikerült találni egy olyat, ami pont az ő fogyatékosságát küszöböli ki. Bár a derekam a sok emelést derekam kicsit megsínylette, de nagyon megérte.

lakás ismét

2009-11-21T05:55:00.001-08:00

A lakás kezd emberi formát ölteni. Ugyanis végre valahára sikerült Anabellel rávennünk magunkat, hogy átrendezzük és kidekoráljuk a szobákat. Most már tényleg olyan, mintha lakásban laknánk és nem valami steril laborban. Még azért szeretnék egy szőnyeget a szobámba, meg egy asztal jó lenne, de azért már így is nagy előre lépés történt.Persze nyilván egy olyan napra terveztük be az esetet, amikor elvben semmi dolgunk sincs, de nyilván ilyenkor alakul úgy, hogy reggel spanyolleckét kell még írnom, aztán váratlanul betoppan a ghánai srác kosarazni, majd a szomszédok hívatlanul nálunk ettek, végül pedig meglátogatott a szintén evs-sel Orensében állomásozó, de épp Zaragozába látogató Andi, akire szintén nem számítottam, de nagyon örültem neki. Úgyhogy végül 10-kor láttunk neki, de miután másfél hónap óta képtelenek vagyunk egyről kettőre jutni, inkább éjszakáztunk, de végre jó hazajönni.

bicikli

2009-11-19T12:22:00.000-08:00

Bicikli

Megvettem pár hete a biciklimet. Nagyon szép, bár kicsit mindene beteg, de ez nem látszik rajta (különben nyilván nem veszem meg). Sajnos arról végképp semmiféle tudást nem osztottak az egyetemen, hogy hogyan kell az ilyen jószágot gyógyítani, úgyhogy megmarad betegnek. Elmentem vele a doktor bácsihoz, ahol vettem, de ott azt kérdezték, hogy ennyi pénzért mit várok, örüljek, hogy gurul, így hát ennek örülök és kész. Néha magam is meglepődőm, hogy mi történt velem? Amikor nincs szél, - ami azért nem jellemző Zaragozára- akkor nagyon lerövidíti az utamat a távoli munkahelyekre. Különösen amíg nyár van (15-25 fok van). Merthogy itt valamiért megmaradt, vagyis inkább visszatért a nyár. Én még egy ideig lelkesen hordoztam magammal a télikabátomat, ha már egyszer nagy nehezen végre hozzájutottam… De be kellett látnom, hogy nem kell. Valamiért itt mindenki teljesen ki van borulva, hogy nem lehet nyár, most a késő ősz-kora tél időszaka van és 5 fok körül kéne lenni, de én valahogy ebben az össznépi bánatban mégse tudok részt venni…

Nyelvtanfolyam

2009-11-19T12:19:00.000-08:00

Megint "nettelen" vagyok mar időtlen idők óta és valamiért a koordinátorom nem akarja ezt az ügyet előremozdítani. Így mindig az történik, hogy valami világmegváltó gondolatom, de mielőtt megírnám, elfelejtem. Ebből néha arra következtetek, hogy mégse volt a sok gondolat közül mindegyik világmegváltó?! Amúgy valakiknek már régóta nem válaszolok, és ez szintén a net miatt van. Bocs.

Múlt hétfő óta járok intenzív nyelvtanfolyamra, az egyetemre. Szerencsém van, mert a legkisebb csoportba kerültem. Szám szerint a negyedik a hat csoportból és bár én vagyok a legrosszabb a csoportban, azért örültem, hogy ennyi tanulás után bejutottam ide. Nagyon durva tempóban rohanunk át az anyagon, múlt héten meg volt az összes múlt idő, meg jelen. Ezen a héten és jövő héten a jövő, a feltételes mód, subjunctivo, ami a halál- legalább is nekem és felszólító mód. Aztán vége is a kurzusnak. Az is mázli, hogy csupa más országbeliek vagyunk. Főleg egy ír sráccal, meg egy angol és egy holland lánnyal vagyunk jóban. 3 óra minden nap, 1 óra nyelvtan, 1 óra linguisztika (így írják?), akár mit is jelentsen, és 1 óra beszélgetősdi. A beszélgetős nénit csak a pletykák, a szerelem, a horoszkóp és a közmondások érdeklik, és annyira nincs tekintettel rá, hogy lehet, hogy még a közmondásokon kívül is azért akadna 1-2 folt a spanyol szókincsemben…
Amúgy elég fárasztó, mert azért persze minden nap dolgozunk délelőtt(előtte még általában elmegyek a konditerembe is, de az szerencsére 5 percre van), aztán haza, majd kaja , leckeírás a kurzusra és 5-re már megyünk is. Persze 8 körül, amikor vége van már annyira nem fog az agyam. 9 mire hazaérünk, majd kaja és vége a napnal. Még szerencse, hogy nincs netem különben azt hova préselném be…

Táborozás

2009-11-11T06:37:00.000-08:00

Már megint avval akartam kezdeni, hogy rég írtam, meg hasonlók, de aztán rájöttem, hogy kb. mindig így kezdem és már elég unalmas lehetek, ezért talán legegyszerűbb, ha ezt nem írom le minden alkalommal. Ezentúl ezért nem is fogom.

Amúgy azt is mondták többen, hogy próbálnak megjegyzést hozzáfűzni a bejegyzéshez, de nem mindig lehet valamilyen oknál fogva. Erre se tudok semmi okosat mondani, mint ahogy hatalmas számítástechnikai ismereteimmel eddig még a különböző böngészők problémáját se sikerült orvosolnom. De azért én örülök, ha épp működik, és megjegyeztek.

Voltunk nagy táborozáson Katalónia és Aragónia összes önkéntes fiataljával egy Coma Ruga nevű kis üdülőfaluban, ami Barcelonától 1 órára van. Egy ilyen táborozáson minden új önkéntesnek részt kell vennie.

Hétfőn már jó korán megérkeztünk mi négyen, a zargózai különítmény. A mentorom valamiért a fejébe vette, hogy korán meg kell érkeznünk, és sehogy se tudtam rábeszélni, hogy legyen átszálláskor egy kis időnk turistáskodni. Így Anabellel egymást néztük Barcelona helyett. A többiek késő este jöttek meg a tengerparti kis diákszállónkba. A hely majdnem súrolta a magyar diákszállók szintjét. Valahogy elszenvedtük a 3 fogásos kaját, néha beef steak és lazac is került a tányérra, friss saláta mindig volt, reggel fánk... A tengerpart annyira azért nem volt messze, hogy mindennap ne szorítottunk volna kis időt a fürdésre, kivéve, amikor focizni kellett helyette és a kettő már nem mindig fért bele.

Najó valójában rácsos emeletes ágyal voltak és 5 ember egy szobában, szóval tényleg nem volt nagyon másmilyen, mint otthon, de a kaja tényleg nagyon jó volt. Amúgy minden nap 10től este 12-ig volt okosítás, közben 2 óra szieszta, ekkor volt a foci meg az úszás (nagyon durva október végén fürödni a tengerben). Amúgy a fejtágítás se volt gáz, bár annyira nem érzem Aragóniában szükségét, hogy megtanuljam a katalánul a színeket, különösen, hogy még a spanyolul se tudom. De igazából minden más a nyelvtanuláson kívül nagyon szórakoztató volt, még ha nem is sokat tanultunk. A száraz dolgok is mind kreatívkodással lettek kombinálva, és volt mindenféle mókás dolog is, mint embertorony építés (ez a katalán nemzeti sport), meg magas kötélpálya, szomszéd városban a helyiek előtt beégés és hasonlók.

Nagyon jófej társaság volt, főleg németek, meg franciák, de minden más is.

Aki halott már énekelni, az próbálja meg nem elképzelni a következő jelenetet. Mi magyarok a Franciaországot kaptuk ország bemutatás céljából és a Marseillaise éneklésével indítottunk. :-) Amúgy szerintem nem is volt olyan hamis, de azért közben valahogy egyre hosszabbá vált a dal… pláne, mert hiába invitáltuk a franciákat, csak nem csatlakoztak be az éneklésbe. Aztán kiderült, azért mert ők nem tudják a szöveget csak pár sort.

Volt szó konfliktuskezelésről, meg az EU különböző programjairól, régi önkéntesek élménybeszámoltak, elmondták, hogyan lehet új projektet indítani, mikor mit kell tenni, biztosítás ügyintézés, hogyan zajlik…

Esténként általában elmentük a falu bárjába kicsit iszogatni, ahol mi jelentettük a forgalmat, de azért amikor egyszer megpróbáltunk mojitot rendelni, akkor a bácsi kinevetett, hogy az túl sok munka elkészíteni és nem adott.

Utolsó este előállítottunk 30 liter sangriat, amit egy vicces ivós játék folytán igen hamar el is fogyasztottuk. Valahogy rám igen sokszor sorkerült, de remélem batmanes képeim ellenére senki nem azt fogja leszűrni, hogy megártott volna.

hétvégi móka, kacagás

2009-11-01T14:47:00.000-08:00

Ez most egy héttel elcsúszott bejegyzés, csak nem voltam képes feltölteni időben.

Nem tudok betelni a péntek esti fogyatékos bulival, úgyhogy megint írnom kell kicsit róla. Múlt héten ismét volt, mert épp ismét adott pénzt a városháza. Megint elmentünk a furgonért 8-kor, mert azért akármilyen jófej itt a város a fogyatékosokkal, azért éjszaka nincs számukra tömegközlekedés. Aztán irány a CCR központjába és ekkor jött a sok ember fogyatékkal, meg sok ember anélkül. Múltkor pizzáztunk, most szendvics volt. Fél9-től jött a nép, majd beszélgettünk, szólt a zene… Közben mi megcsináltuk a szendvicseket, és akinek kellett, annak segítettünk az evésben. Ennek kapcsán ért egy tök jó élmény is, mert a srác, akinek múltkor segítettem, az ragaszkodott hozzá, hogy most is én segítsek. Az egy másik kérdés, hogy nekem minden falatnál infarktus közeli állapotom volt. Ugyanis nagyon rosszak a srác motoros funkciói: alig rág, szinte egyben csúszik le a falat a torkán, közben ráadásul néha meg- megmerevedik egy-egy nyelés után, mintha nem is venne levegőt. Ráadásul jó rágós, igazi spanyol sonka volt, így én minden harapás után próbáltam feleleveníteni újraélesztési ismereteimet, de aztán szerencsére nem volt rá szükség. Amúgy hihetetlen jófej a srác, folyton mosolyog, nevet, csak sajnos elég nehezen értem, amit mond, bár azért e tekintetben nem ő az egyetlen… Aztán 10-től jött újra a chilei srác dobolni tanítani, ami elég durva volt néhol. Szerintem az egyetlen ember, aki a teremben jól járt az egy gyengén halló fiú volt. 40-an 40 felé vertük a dobokat, de aztán egy idő után egyszer csak meglepő módón megint csak valami ritmussá állt össze a kavalkád. 12 körül elkezdtük hazavinni az embereket. De azért 2 kör volt amíg mindenki hazajutott, így 3 óra lett mire ágyba jutottam, de nagyon jó kis este volt.

Másnap alvás, mosás, takarítás és hasonló jó dolgok napközben. Sőt még a konditerembe is elugrottam, aztán jött az este. Itt volt a városban a tavalyi francia önkéntes srác és vele meg a munkatársakkal elmentünk kajálni, nagyon durván finomakat ettünk. Itt úgy zajlik, hogy csomó minden különbözőt rendeltünk (sok Sangria-t is…), aztán mindenki evett mindenből, és a végén elosztottuk a számlát.

Aztán elmentünk bulizni, ami nagyon jó volt, közben összefutottunk egy perui, meg egy portugál sráccal, meg egy olasz lánnyal, ők is csatlakoztak és átmentünk egy másik bárba, szóval vicces volt. Nos, a másnap kevésbe…

Ugyanis reggel, 5 és fél óra alvás után (az óraátállítás a világ egyik leghasznosabb dolga) 9-re már ott kellett lenni a találkozón. Aznap volt az év egyik nap eseménye a „Futóverseny az Integrációért” nevű esemény, amit ráadásul a mi szervezetünk rendez. Ez egy hatalmas futóverseny, ahol több ezer ember indul, nagyon nagy tömeg és baromi jó hangulat. Elől az egészségesek igazi futóversennyel, majd aztán jöttünk mi a fogyatékosokkal. Idén nagyon hosszú volt a táv, úgyhogy lecsaltuk a felét és így nagyon jó középmezőnybeli eredménnyel végeztünk. Majd elbuszoztunk a vidámparkba, ahol egész nap ingyen mehettünk mindenen.

Azt leszögezném, hogy másnaposan hullámvasutazni nem vicces, kicsit sem.

Egész nap a CTL-hez(a szellemi fogyatékos szervezet) voltunk beosztva, mert nekik kevesebb önkéntesük volt. Hihetetlen hálás dolog volt velük lenni, persze iszonyú fárasztó is egész napon keresztül, ráadásul spanyolul.

Amúgy volt csomó móka, mi mindenre felültünk, meg bohóc, meg műsor, meg minden. 7 körül mentek el a résztvevők, de nekünk még 10-ig kellett maradni, amíg be nem zárt a park, hogy eltakarítsunk. Úgyhogy Benjivel (a ghánai srác) 2 órát dodgemeztünk. Aztán én mégse takarítottam, mert el kellett kísérnem egy pár kerekes székest a város egyik végébe, hogy segítsek buszt váltani, ami 11-kor jött értük, aztán hullafáradtan haza és az ágyba.

FIESTA, torokgyulladás

2009-10-18T06:48:00.000-07:00

Már rég frissítettem, mert ez a fiesta nagyon fárasztó egy sport és leköti az ember minden idejét. Ráadásul egyre több a netmentes időszak is. Most amúgy lehet utálni tényleg. Najó azért annyira nem kell, mert a fiesta számomra ideje korán véget ért egy kis torokgyulladás következtében.

Először csak nézegettem rendszeresen a fájó torkomat a tükörben, tapogattam az először mazsolányi, majd diónyi, végül őszibarack-nagyságú nyaki nyirokcsomóimat- hátha, csak jó orvostanhallgatóhoz (még mindig nem tudom megszokni, hogy orvos) híven eltúlzom. De aztán egyre csak nőtt a mandulám, meg a fájdalmam, azért én csak mereven tartottam magam ahhoz, hogy itt egy vírusról lesz szó. Aztán megjelentek mindenféle itt most nem részletezendő csúnyaságok a torkom tájékán, úgyhogy végül minden elvem ellenére beadtam a derekam az antibiotikum kezelésnek. El is mentem a szervezetünk doktor bácsijához, aki jóváhagyta a kezelést és felírta az Augmentint. Ahhoz azért minden körülmények között tartottam magam, hogy lázam márpedig nincs. Ezt avval biztosítottam be, hogy nem vettem hőmérőt. Én ugyanis nem vagyok beteg. Aztán tegnap mégis vettem egy hőmérőt, és csodák csodájára lázas voltam. Az aznap esti munkát már nem tudtam lemondani, úgyhogy álltam fél 9-től 12-ig egy szabadtéri koncerten kb. 5 fokban és szélviharban.

Ám még mielőtt valaki elkezdene megsajnálni, amiért most lázasan fekszem itthon, egyedül idegenben azért írok egy pár sort a fiestáról is.

Szóval mi is ez a Fiestas del Pilar? Pilar nekünk, zaragozaiaknak a védőszentünk, egy szűz, aki egész Aragóniát védi. Azt még nem derítettem ki, hogy miért is. Mindenesetre ilyenkor 8 napig neki áldozunk, ez leginkább a 12-ére eső virágáldozásban teljesedik ki. Az ünnepségnek van egy vallásos része, meg egy party része, de a kettő nem válik szét. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy a város olyan lesz 8 napig, mint a Sziget. Tele van fesztiválsátrakkal, rendezvényhelyszínekkel, színházi, tánc, zene, koncert előadásokkal, a különböző klubokban mindenféle fellépő… Van ami ingyenes, van, ami nem.

Szóval a nulladik napon volt a Bonie M, akiről most már azt is tudjuk, hogy nem egy személy, hanem egy zenekar.

Aztán másnap, 10-én volt a nyitókoncert a főtéren. Hatalmas buli, nekünk külön szektor dobogón. Ide a testi fogyatékosok csoportját (CCR) vittük. Az egész kicsit fura volt az elején. Mind az, hogy egy dobogón vagyunk, mind a szitu, hogy tolókocsisokkal táncizunk, de aztán nagyon jól sült el. Aztán őket 1 körül leadtuk és Tatianával (egyik munkatárs), az ő barátaival, és még pár helyi önkéntessel elmentünk bulizni. Elég durva, amikor hajnali 3-4kor nem tudsz megmozdulni az utcán a tömegtől. Amúgy szerintem aznap több emberrel dörgölőztem össze, mint valaha összesen, pedig szerintem a körülöttem lévőknek se ez volt a fétise. Végül fél 6-kor értünk haza.

Vasárnap, 11-én a szellemi fogyatékos csoportot (CCL) vittük egy bohóc show-ra délután. Aztán ott Annabellel (francia lakótársnőm, bár itt a helyzet folytán sajnos leginkább élettársnőm) összehaverkodtunk 2 másik önkéntessel, a ghánai Benjivel és a spanyol Luizzal, velük sétáltunk csöppet a városban, majd felmentünk Benjihez, főztünk finom vacsit, aztán elmentünk valami Beatles koppintás zenekar koncertjére egy bárba, ami nagyon jó volt. Végül kibuszoztunk a már Bonie M kapcsán említett nagy bulikompexumba (Interpenias). Én negyed négykor eljöttem, mert fájt a torkom (ez még csak a torokfájós fázis). Nagy mázli, hogy pont a házunk közelében van a hely, persze az meg szívás, hogy a város határában lakunk.

Hétfőn 3 nap buli után jött egy nap pihenés, amikor csak délután mentem be a városba. Ekkor volt Fiesta hivatalos fő napja, a népi része, a virág áldozása Pilarnak. Elég nagy virághegyet építtetek, tényleg mindenki népi ruhában volt, sok zene, meg vásári izék az egész városban, felvonulás, nagyon hangulatos. De 8körül hazamentem kúrálódni. Előtte bementem egy cukorbolt venni valami torokcukrot, de aztán nem tudtam ellenállni a gumicukor és csokihegyeknek sem...

Kedden este vidámpark volt a CCR-el, de én torokfájás miatt ezután nem mentem tovább a többiekkel. Most lehet nyálasan fog hangzani, de tényleg így van, hogy nagyon nagy élmény volt a fogyatékosokkal a vidámparkba menni, részt venni benne, hogy mennyire élvezik. Bár ez szinte minden programra igaz és legtöbbjük nagyon direktbe fejezi ki az örömét, szeretetét, vidámságát. Szóval legalább annyit kap az ember, mint amennyit ad.

Aztán szerdától máig minden reggel öregeket/fogyatékosokat vittünk reggelente megtekinteni a virághalmazt, meg a Pilar nevű dómot mellette. Ekkortól köszöntött be a hideg is. Elsőre még jópofa volt, de harmadikra már kicsit unalmas. Mára meg már dermesztő hideg is lett. Persze nem úgy zajlik, hogy beugrunk, a kocsiba odamegyünk, megkuksizzuk, aztán vissza és csá. Legalább 2-szer annyi idő a rákészülés. Mindenki tolókocsiból ki, buszra felsegiteni/fevinni, tolókocsit szintén, aztán kocsiról le, tolókocsiba be, illetve van akit tolókocsistul fel, ott rögzíteni, majd kirögzíteni, leszedni…. Szóval kicsit macerás. De nagyrészt a legtöbb rendezvénynél ezt vagy a szervezet hivatalos sofőrjei csinálják, vagy a városi, tolókocsisokat szállító buszok sofőrjei. Persze, ha már ott áll az ember, akkor nyilván nem nézi bambán, hanem segít. Eközben esténként is volt munka minden nap.

Szerdán séta és kirándulás CCR-rel, majd utána visszamentünk az egyik sátorba bulizni, majd ki az Interpeniasba, de miután a reggeli mókára fel kellett kelni, fél 4kor már ágyban voltam.

Tegnap meg volt az ominózus jégkoncert (a már lázas fázis), ahova az értelmi fogyatékos csoportot vittük. Az volt a hihetetlen nagy szerencsém, ami megmentett a fagyhaláltól és valami Britney-szerű énekesnek a további produkciójától, hogy volt egy autista srác, kb. 2 méter és 130kg. Ő arra állt rá, hogy 12-kor vége lesz és megyünk. Bár a koncert nem ért véget 12-kor, de ő nagyon morcos lett, nem volt mese, elmentünk. Úgyhogy mostantól ő lesz a legjobb barátom, mert megmentett. A koncertben még az volt a jó, hogy nem volt wc a közelben, így dönthettem, hogy ugrálok, de akkor a hólyagom rázkódik, vagy nem ugrálok, de akkor lemerevedek és a szél még jobban átsüvít rajtam. Én úgy képzeltem, hogy Zaragozába novemberig nem kell kabát...nem is hoztam. Nos, ezt rosszul képzeltem. 5 fok volt, ami még a kisebbik rossz volt: Zaragoza a szélről híres, mint most megtanultam. A zsigerek legmélyére hatol, és miután mi az elkerített részben voltunk, így még csak emberek se voltak köröttünk, akik lefogják a szelet. Volt olyan mázlink, hogy a buszra pont felfértünk, de ennyire szorosan se utaztam még. Hogy ne csak áradozzak arról, hogy mindenki milyen jófej és nyitott (mert tényleg az), beszámolok róla, hogy volt egy „nagyon jófej” srác a buszon, aki elkezdett dohányozni a tömegbe és szépen végig is szívta egész úton, aztán a buszsávban egy parkoló autó miatt álltunk ¾ 1-kor egy kicsit. Egyelőre ez a legrosszabb, ami történt velem errefelé.

Nem is akartam „nagy” betegségem miatt ma reggel dolgozni menni. De nem volt elég önkéntes, úgyhogy mehettem, de az estét megpróbálom kihagyni, mert tényleg szarul vagyok.

Asszem ez a mai bejegyzés lehet kicsit zagyva lett, sorry.Nincs valakinek valami tudása, hogy a fényképeket, hogy lehet normálisan elrendezni, mert nekem szemmel láthatólag nem megy. Illetve, ha valaki azt megmondaná, hogyan lehet, hogy Mozilla Firefox-szal ennek a bejegyzésnek a közepén lévő hétfői nap és annak képei láthatóak, míg Internet Explorerrel egyszerűen nincs ott.

lakás

2009-10-11T05:48:00.000-07:00

A lakás elég fasza, 4 hálószoba van kettőnkre (újabb érv, hogy bárki bármikor jöhet), csak az a baj vele, hogy kicsit messze van a centrumtól meg 3 munkahelytől (nagyon sok munkahely van- egyelőre én se látom át teljesen). 45 percet tart az út a busszal és át is kell szállni. Amúgy itt az emberek tudnak a busszal közlekedni. Najó Anabel nem, de a helyiek tényleg felmutatják jegyüket és elvonulnak a busz hátsó végébe, hogy az újonnan felszállóknak legyen hely (Anabelnek majd szentelek egy külön részt…). Na, mindegy remélem hamarosan lesz biciklim és akkor közelebb jön a város is.

Amúgy a lakás elég üres és rideg, mondhatni semmi nincs benne a szükséges eszközökön kívül. A falak fehérek az ajtók hatalmasok, a zuhanykabin kb. 6 nm, merthogy minden akadálymentesítve van, ami nagyon jó, de valami dekorációt ki kell találni, mert elég siralomház-jellegű jelenleg. A szobám 1 vaságy meg egy szekrény, meg egy éjjelszekrény, de más nem is férne el. A nappali tök nagy, és az ablak felé eső részéig terjed Thomsonék wifije (Maradjanak meg egészségben a továbbiakban is, vagy legalábbis a router), úgyhogy innen netezek. A konyha egy kis belső teraszra nyílik,de az inkább lichthof jellegű(azért ez túlzás), ott lehet szárítani a ruhákat.

A lakás egy szociális lakótelep egyik épületében van, úgyhogy annyira nem számít jó környéknek, amúgy az egész negyed elég új és nincsenek annyira boltok, meg élet. Ez a külső negyede Zaragozanak olyan, mint Amerika: hatalmas 6-8 sávos utak, az épületek távol egymástól és csúnyák, magasak, alaktalanok, sok zöld, de kicsit mű…
Semmi több értelmes nem jut eszembe a lakásról. Ja még annyi, hogy az ablakom alatt megy el az autópálya, de tényleg nem zavaró, mert van egy zajvédő fal, ami tényleg véd.

Boney M

2009-10-10T05:00:00.000-07:00

Nem hallgathatom el tegnap esti kis kiruccanásunk helyszínét, bár kérem az igényesebb zenehallgatókat pl. Ákos, Dani, hogy inkább ne kommentéljenek ehhez a bejegyzéshez … Viszont pl. Virág téged egyeneses felszólítalak. Iszonyú sokat gondoltam rád közben

Igen, igen magát a nagy Boney M-t láttam tegnap. Mi az hogy láttam? Minden tömegen átgazolva egyenesen az első sorok egyikében hallgattam, sőt ittam zenéje minden cseppjét. Sajnos a koncert első felét elmulasztottuk, mert nálunk volt vacsora, ami 10 körül kezdődött, aztán kicsit elhúzódott, na de a lényegről azért nem maradtunk le: szerencsére a Daddy Cool–ra már ott voltunk...
Most lehet, hogy egyesek képzelőerejét felülmúlja az eset vizualizálása, de ez kizárólag Panni hibája, aki meg mindig nem töltötte fel a Facebook-ra a Placebo és Belga koncert alatti ámokfutásunkat Virivel. Szóval ott voltunk és tomboltunk. Ugyan Boney-n már meglátszik a kor, kicsit aszott a bőre, a csillogó tűzpiros testhez tapadó ruhája már annyira nem divatos, de még midig nagyon ropja. Akár, hiszitek, akár nem Boney születésnapját is velünk ünnepelte. El is énekeltük neki a Happy Birthday-t, ami Boney –t könnyekig meghatott, ez minket is. Nem volt ám csúnya jelenet. Majd jönnek képek is, de sajnos nem az én kamerámmal készültek, úgyhogy nem tudom mikor. Aztán a koncert után indult csak be az élet igazán, és olyan 2 óra tájban már nagyon durva nagy tömeg lett, pedig elég hatalmas volt a helyszín. Nemsokára el is jöttünk, merthogy "a Fiesta még 8 napig tart és tartalékolni kell az energiával" - mondták a Fiesta szakértők.
A koncert a híres „Fiesta de Pilar” 0.-ik napi ingyenes koncertje volt. Ez a Fiesta, amiről mindenki beszél, mióta itt vagyok, és állítólag mindenki beszélni fog ameddig itt vagyok (illetve a jövő évéig). Ez a város fő attrakciója, állítólag ma ellepik a turisták a várost és a normális 800.000 helyett 2.000.000.-an fogunk tolongani. Hát kíváncsi vagyok.

Merci, zaragoza, csokoládé

2009-10-09T07:16:00.000-07:00

Ma délben az a felháborító dolog történt, hogy a szomszéd elzárta a netcsapot, de szerencsére most épp működik, sőt sikerült egy legális beszerzési utat is megbeszélni jövő héttől, bár ez még nem 100%.

Szombaton aztán folytatódott a nap egy újabb fogyatékos programmal, elmentünk sétálni az egyik szervezettel egy hatalmas közeli parkba, amit a 2008-as EXPO-ra építettek, és ami nagyon szép, bár kicsit mű volt. Az elején egy 50 körüli Merci nevű, egy csöppet szellemileg is visszamaradott hölgyet kezdtem tologatni. Benne a szimpátiát olyannyira felkeltettem, hogy nemsokára már mást nem is engedett a kerekes széke közelébe, mint engem, így egész végig vele maradtam.

Ezek a programok azért is jók, mert mindenfele más önkéntes meg egy csomó fogyatékos is reszt vesz, azaz jó ismerkedési lehetőség. Beszélgetek is sokat és szerencsére a legtöbb beszélgetőpartneremet nem zavarja, hogy a „si”, és a „áhh” szavak váltogatásán kívül tőlem legtöbbször max. arra telik, hogy a mondataiknak utolsó szavat érdeklődő hangsúllyal elismételjem. De úgy tűnik ez bejön, bár hogy pontosan miről beszélgetünk, azt azért sajnos nem mindig tudom.

Estére már hullafáradt voltam és nagyon örültem, hogy Anabel az egyik munkatársunkkal elment este én meg szusszanhattam egyet, 4 nap után először teljesen egyedül.

Vasárnap volt az első szabadnapunk, így délután Anabellel bementünk Zaragozát megnézni, ami elsőre nem nagyon tetszett, de aztán 4 óra múlva már egész más lett a véleményem.

Ez egyrészt ennek köszönhető ennek: http://www.valor.es/ . Találkoztunk Tatianaval, akivel szintén együtt dolgozunk és ő vitt el minket ebbe a csokoládézóba, ahol churros-t mártogattunk a csokoládéba - nagyon durva volt, egyszerűen annyira finom, hogy nem tudom leírni. Szeretném, ha minél többen meglátogatnátok, hogy mindig elvihessek valakit erre a helyre. Egyszerűen nem szavakba öntető már csak a látvány se, és akkor az íz… És még van vagy 4 ilyen hely a városban, szerveznek kifejezett csokoládé túrákat.

Másrészt estére a kihalt város megtelt emberekkel és iszonyatosan hangulatos lett. Amúgy van 2 nagyon szép dóm, meg még templom, meg templom, meg templom és egy pár római cucc és pár hangulatos, najó jópár hangulatos utca, ja és a csokoládéról írtam már?

Llegar

2009-10-05T13:47:00.000-07:00

Van netem... egyelőre, merthogy a szomszédtól lopom, de nem tudom meddig tart az áldott állapot, úgyhogy kihasználom az alkalmat és megindítom a blogomat, persze magamat ismerve nem tudom hány bejegyzést fog megélni...

Eddig minden rendben van, sőt tök jól érzem magam. 30-án megérkeztem Zaragozába, a csomagommal kisebb gondok voltak ugyan, de egy kedves repteres néni áthidalta a plusz kilóim okozta akadályokat. A vonatpályaudvaron vart Ana , a koordinátorom és meg 2 lány, akikkel dolgozom majd. Én ugyan azon morfondíroztam az úton, hogy melyik nyelven fogok megszólalni, de világossá tették, hogy ez számukra nem kérdés. Mondjuk sajnos más eredményre jutottunk... Bár az is igaz, hogy én a döntést Barcelonában hoztam meg, amikor épp egy szót sem értettem és kicsit befostam...aztán rájöttem (még ha nem is egyből) hogy az én spanyolom meg az itteni feliratok azért nem fedik egymást, mert ez utóbbi katalánul van... Nade miután ők a spanyol mellett döntöttek, hát alkalmazkodtam.

Hatalmas puszikkal üdvözöltek, de itt amúgy is mást se csinálok egész nap csak puszilozom. Aztán itthon a lakásban várt a pizzaparty, amin a 3 csajon kivül még a francia lakótársam és meg 1 lány és srác vett reszt, akikkel szinten együtt fogok dolgozni. Mindenki valami hihetetlen kedves, az egyetlen baj velük, hogy spanyolul beszélnek. A lakás is rendben, kicsit hideg, de talán fel tudjuk majd dobni. Minden mozgássérültek szamara tökéletesen kialakítva. Van 4 hálószoba kettőnknek, úgyhogy bárki jöhet, hely van. Az itteniek hihetetlenül kedvesek, de tényleg nem elmondható.

A spanyol nyelv meg működik, ami szinten elég meglepő, a francia csak 4 éve tanul, és úgy tud, mint én. Mindenki teljesen ki van, amikor meghallja, hogy kb. 60 spanyol órán vagyok csak túl.

Aztán 12 körül elmentek és Anabelnekc(a francia csaj) még nagyon beszélgethetnékje volt, nekem már kevésbe, de azért még kicsit kitartottam, aztán alvás.

Másnap 10:30-ra már itt volt Ana, aki amúgy olyan mint egy hiperaktív Hollywoodi szinésznő és körbe hordozott minket, mint a véres kardot. Ha 250 emberrel nem puszilództam este 8ig, akkor egyel sem. Aztán meg valahogy elkúsztunk bevásárolni, de magam sem értem, hogy birtam ki, aztán 9kor hazaértünk és beestem az ágyba. Végigjópofizni egy egész napot elég durva már önmagában is, de mindezt spanyolul...

Aztán másnap 10-re már benn voltunk az irodában megint. De ekkor már egyedül vettük a munkahely felé vezető akadályokat, mégha nem is hibátlanul, de azért egy kis eltévedés és késés belefért.Elmondták hogyan működik a szervezet, illetve az a része, akikkel a legtöbbet dolgozunk majd. Vettünk helyi mobilt, kiderítettük, hogy internethez nem tudunk jutni, ami azért elég hideg-zuhany volt és hogy csak az irodában tudunk majd netezni...

Eddig 2 munka volt. Első pénteken, amikor esti program volt a fogyatékosoknak .Először kis beszélgetősdi, aztán meg egy kubai srác tanított minket dobolni, ami azért a hallásomnak nem tett jót, de a végen egész szinkron volt, vagy legalábbis a többség elnyomta a kisebbséget. De az eleje az tényleg nagyon durva volt. A kubai srác pedig fellelkesülten felajánlotta, hogy lepjünk fel vele a jövő heten levő Fiesta-n. Na de erről majd később... Aztán 12kor véget ért a móka és elkezdtük hazaszállítani az embereket, merthogy ekkor mar nem jár az amúgy a fogyatékosokat mindig szállító speciális busz. Éjjel 2-re mi is agyba kerültünk, majd másnap reggel 10kor már újabb képzés várt ránk: a helyi önkéntesek legújabb besorozásakor jelentkezőkkel vettünk reszt egy összeröffenesen. Aztán meg egy sörre beültünk a "munkatársakkal"és 3-ra hazaértünk. Ekkor konstatáltam, hogy van nete a szomszédnak, és eddig ő nem konstatálta az én konstatálásomat, úgyhogy a világ még kerek. De azért elkezdtem dolgozni valami más megoldás kialakításán, ami biztosabb.

Na a többiről később, mert most meguntam magam.