Tegnap angolorán a Jingle Bells és a We wish you a Merry Chrismas-t énekeltuk. Annyit mondok, hogy a 20 ember közül az én hangom kiemelkedett tisztaságban és ez szerintem, annak aki hallott már énekelni mindent elmond.
Ma karácsonyi ajándékokat csomagoltunk gyári mennyiségben kb. 400-at. Egy darab törékeny ajándék volt a 400 között. Mindenkire rábízom, hogy kitalálja vajon melyik volt az egyetlen, ami leesett és vajon ki lökte le.
A 4 napi 24órás munkáért kaptunk 5 nap szabadságot, ami szerintem nem rossz üzlet. Én ugyan 1 napot még dolgoztam pluszban, hogy a Szilvesztert ledolgozzam előre, de aztán vettük a hátizsákot és nekiindultunk Valenciának.
Először is leszögezném, hogy Valencia nagyon, de nagyon jó hely. Ott kezdődik, hogy süt a nap decemberben, és nem kell kabát (legalábbis az első nap nem kellett). Van nekik sok szép utcájuk, sok szép házzal, de nem ám simán szép házzal, hanem olyan igazi gyönyörűekkel. Minden stílus megtalálható: a gót templomoktól a modernista pályaudvaron át a jövő századot előrevetítő épületekig. Már-már igazságtalan. Van nekik tengerpartjuk (bár oda idő szűkében nem jutottunk el), egy hatalmas pálmafás parkjuk, ami keresztül húzódik a városon a kiszáradt folyó helyén, sok kávézójuk, sok kis kanyargós utcácskájuk, teraszuk, meg terük, meg finom ételük, meg italuk...
Szóval az egyik legjobb hely, ahol valaha voltam. Az más kérdés, hogy útitársaim Anabell, és még 2 másik önkéntes: a francia Vincent és a német Éva voltak.
Vincent ismertetőjele, hogy szólni nem nagyon szólt, néha magában beszélt. Esetleg, amikor nagyon beszédes volt, akkor „a nekem mindegy” kifejezésre ragadtatta el magát. A többiekkel jól elvoltunk. Bár Éva meg Anabell azzal borzolták idegeimet, hogy minden percben térkép szeánszot tartottak. Ilyenkor szorosan ráfeküdtek a térképre, elkezdtek vele forogni, néhol egy, néhol két kört. Majd a térképet is elkezdték forgatni, majd egyszer csak megálltak, ha úgy érezték, hogy minden jó irányban áll: ők, a térkép és az utca. Volt, hogy ez valóban így volt, volt, hogy nem. Aztán tanakodtak néhány percet, majd megállapították, hogy igen, valóban arra kell menni, amit mondok. Na jó, bevallom egyszer valóban teljesen elcseszetem az irányt, mert én úgy érzésre közlekedtem, de azért nagyobb büntetést mértek rám, mint amit megérdemeltem.
Kettőkor érkeztünk, így első nap csak a katedrális, meg egy múzeum fért bele.
Másnap megnéztük a vásárcsarnokot. Ilyen szépet, hatalmasat, életteltelit, még soha nem láttam. Körülötte van még egy csodás régi börze (világörökség része), meg egy templom. Aztán vásárolgattunk, sétáltunk egy kicsit. Igazából ekkor volt egy térképszeánsz mélypontom és megajánlottam egy kis free time-ot, ami valószínű jól jött mindannyiunknak. Aztán ettünk, majd porcelánmúzeum, Fellas múzeum (ebben a városban van minden évben a bábuégetős Fiesta és ennek a bemutatása zajlik itt) és a végén Ciudad de las Artes y las Ciencias, ami az előbb említett futurisztikus építészeti csoda, részei az opera, akvárium, IMAX, botanikus kert.
Írtam, hogy első nap tényleg hihetetlen idő volt. Másnap már nem annyira, mígnem harmadnapra elkezdett esni és ekkora tartogattuk az összes többi pechünket is. Nagy nehézségek (lásd térkép szeánszok, eső) megérkeztünk az arab fürdőbe, ahol 20 percet vártunk kint, hogy az előttünk levő turnus távozzon és beengedjenek. Majd eszébe jutott a bácsinak, hogy van előre lefoglalt csoport és jöjjünk vissza fél óra múlva. Sebaj, gondoltuk addig megnézzük a tornyokat, odacaplattunk, majd kiderült, hogy az épp az eső miatt zárva. Visszamentünk, és a bácsi közölte, hogy sajnos elfelejtette, de mostanra is van egy foglalt csoportja, és jöjjünk vissza fél óra múlva. Ekkor már majdnem kiestem a spanyol „mañana”-ra akklimatizált nyugalmamból. Sebaj, gondoltuk legalább megnézzük még az utolsó hátralévő templomunkat. Odacaplattunk, de itt mise miatt nem jutottunk be. Majd vissza (továbbra is eső) és aztán fél óra múlva tényleg bejutottunk a fürdőbe, szép volt, de azért semmi elmulaszthatatlan. Aztán elkirándultunk még pár maradék szép épületet megnézni (pályaudvar, másik vásárcsarnok, városháza), benyomtuk a helyi nevezetes italt, majd szerencsére megszabadultunk az esőtől, ugyanis lehetett hazajönni. Amúgy nem is a múzeumok, vagy templomok miatt volt különleges ez a 3 nap, de a hangulata a városnak az tényleg lenyűgöző. Ja, és majd elfelejtettem a legfontosabbat: magyarokkal mindenhol lehet találkozni, és olykor-olykor felhívjak magukra a figyelmet...(lásd utolsó kép).
Minden évben december 6. és 8.-a körül a CCR szervez egy utazást, ami egyrészt egy utazási lehetőség, azoknak, akinek nem olyan könnyű, másrészt a családoknak is egy kis szusszanásnyi lehetőség. Ez az út életem egyik legnagyobb élménye volt, de nem vagyok biztos benne, hogy ezt így leírva is érzékeltetni tudom.
Szombat reggel hajnalok hajnalán indultunk útnak a 4napos útra. Másfél óra utazás után érkeztünk meg a hegyekben lévő San Juan de la Pena nevű kolostorhoz. Megnéztük, majd mentünk a szállásra. Persze az, hogy megnéztük és mentünk a szállásra, nem azt jelenti, mint másoknál, hogy bemész, megnézed, távozol. Napi 1 program volt, mert itt minden kicsit soká tart: a kocsiban mindenkire kabát fel, majd kocsiról le, elgurulni a helyszínig. Először mindenki pisil, majd megnézni a látnivalót, eszik, majd újra pisilni…
A kolostor bemutatása egy nagyon „interaktív”, nagyon fölösleges videóinstallációval kezdődött. Az, hogy mennyire öncélú volt, valószínűleg nem nagyon izgatna más esetben, de kocsikkal igen. Valamiért a teremben 6 különböző vászonra vetítették ugyannak a filmnek különböző jeleneteit, ami normál esetben azt jelenti, hogy kicsit forgolódik, kicsit sétál az ember, nos a mi esetünkben ennél többet… Aztán tényleg elindultunk megnézni a kolostort. De persze mi nem felfutottunk az emeletre, hanem szép lassan egyesével 15 percig liftezgettünk mire mindenki feljutott. Aztán megnéztük, majd mindenki leliftezett, újabb 15 perc. Aztán sokan ismét WC-re, majd evés a kávézóban, ami szinten 2 óra. Van, aki maga tud enni, van, akit etetni kell, van, akinek fel kell vágni, van, aki csak lassan tud rágni, van, akinek minden falatot a szájába kell könyörögni. Aztán kávé, újabb WC, ki a kocsihoz, kocsira fel, kabát le, utazás. Az első ebédnél kicsit megijedtem, hogy mi lesz velem, mert a tempó nagyon nem az én világomnak tűnt. De aztán egyszer csak minden olyan természetes lett, a tempót beleértve. Nem érdekelt, hogy 2 óráig tart az evés (hátha az én evési tempóm is fejlődött...)
Aztán megérkeztünk a szállásra, itt is ugyanez, de még kipakolni 3 emberre, ágyhúzás 3 emberre…
2 sráccal laktam együtt: Jesussal és Hektorral. Jesus 38 éves, teljesen mozgássérült, sorvadt, vékony, merev izomzattal. Különös tekintettel arra, hogy ő néma, én meg nem tudok spanyolul, igen érdekes volt a kommunikáció, de ennek ellenére mégsem okozott különösebb nehézséget. Persze volt, hogy 10 percig találgattam mire kiderült, hogy mire gondol, de a végén mindig meg lett a válasz. Egy-egy dolgot meg is tud mutatni, persze ez sem úgy történik, mint másnál. Aközött, hogy elhatározza és a mozdulat meg is történik, eltelik 5-10 másodperc, és az egész hihetetlen lassan, görcsösen zajlik. Ami mindemellett a leghihetetlenebb, hogy kevés ilyen vidám emberrel találkoztam életem folyamán. Hihetetlen sokat nevettünk együtt, és nagyon aranyos, ahogy nevet. Tulajdonképpen teljesen épnek tűnik szellemileg, de aztán néha mégis elbizonytalanodtam, hogy tényleg így van-e. Nem tudom. Másik lakótársam Hektor volt. Ő 25 éves, kocsiban, de amúgy kinézetre teljesen ép. Teste normálisan fejlett, beszéde tiszta, érthető, kényszermozgásai nincsenek. Ő is egy hihetetlen kedves, vidám, jófej srác, ő még pár percet állva is tud lenni, ha kapaszkodik és vele azért mindenki kicsit könnyebb volt, mert nagyon sok dologban tudott segíteni, sőt sok mindenre egyedül is képes.
Az egész négy napban az volt a legjobb, hogy akármilyen nyálasan hangozhat, de olyanok voltunk, mint egy nagy család.Amúgy összesen 10 résztvevő és 7 önkéntes volt. Ketten voltunk fiúk az önkéntesek, közül, viszont a résztvevők közül meg 7-en, úgyhogy emiatt is kicsit több hárult ránk. Egész végig minden olyan természetesen jött. Anélkül, hogy részletesen beosztottuk volna a feladatokat mindenki tudta, hogy mikor mit tegyen, mindenki őszintén vidám volt és tényleg hihetetlen jó volt a hangulat. Sokat nevettünk, nem görcsöltem azon, hogy mondjuk mi lesz, ha én arról beszélek, a hegyek között, hogy milyen jó lenne síelni, hiszen ők nem tudnak és, hogy nem kéne ilyet mondani blabla...
Egyrészt tudnak síelni, mert megyünk majd síelni együtt (már nagyon várom), másrészt, meg vannak dolgok, amiket tényleg nem tudnak, de én nem mondjuk spanyolul nem annyira, mindenről lehetett beszélni és mindenből lehetett viccet csinálni, belőlem, belőlük, mindenkiből. Lehet, hogy olvasva ez úgy tűnik, hogy nem így van, de ott akkor tényleg így van. Hihetetlen, hogy 4 nap alatt mennyi szeretetet kaptam és adtam. Talán egy téma, amit kerültem, hogy ki hogyan lett mozgássérült. Pedig ez meg orvosi szemszögből is nagyon érdekelne, és valahogy szeretném még kideríteni. Tényleg olyan volt, mintha 4 napig gyerekeim lennének és ez nagyon fura, de nagyon jó érzés volt. Pl. Jézussal tényleg én csináltam mindent, persze nem csak én, de a legtöbbet én, én mosdattam, öltőztettem, töröltem a fenekét, ettem, toltam, fogát mostam…
Ha csak ezt a négy napot nyertem volna avval, hogy itt vagyok egy évig, akkor már azt mondanám, hogy megérte. Pedig szerintem eddig is kiderült, hogy mennyi más élményben is volt részem.
És akkor kicsit a nehézségekről is írok. Persze eddig is fogyatékosokkal dolgoztam és eddig is gondolkoztam, hogy milyen lehet nekik. Illetve, ha az ember nem dolgozik fogyatékosokkal, akkor is tudja, hogy mi a helyzet, de mégis fájdalmas megélni az életüket, azt a sok nehézséget, amiben nap, mint nap részük van. Ha szombaton például találkozunk 3 órára, akkor nem azon merengek, hogy vajon, hogy kelt fel reggel, mitől ilyen tiszta-guszta, jóllakott, pisitől és kakitól mentes… Amikor nem éled az életüket, nem azon jár az agyad, hogyan kerültek, most ők ide így, ahogy épp vannak. Nem azon gondolkozol, hogy milyen lehet, amikor nem létezik olyan, hogy magánélet, hogy nem lehetsz szemérmes, hogy, amikor reggel felkeltem és épp merevedése van, akkor ez van és nem húzhatja fel a gatyáját.
Ha nem vagy velük a nap 24 órájában, akkor nem éled meg azt a fajta kiszolgáltatottságot, hogy ha lerakod a WC-re és utána nem lenne kedved visszamenni, mert tévéznél, vagy csak szimplán elfelejtenél visszamenni, akkor ő addig ott maradna, ameddig. És ez az élet minden területén így van. Elmondhatatlan megélni egy evést Roberttel, akivel egyszer nem fordult még elő életében, hogy úgy egyen meg egy ebédet, hogy ne legyen minden ruhája tiszta étel, hogy az arca ne legyen tiszta dzsuva, hogy a nagyobb falatokra ráharaphasson, anélkül, hogy azok meg lennének turmixolva, hogy ne folyjon ki a fele minden falatnak a szájából, hanem ízletesen megrághassa… És bár tényleg iszonyatosan jól éreztem magam, mégis mindezek miatt nem csak fizikailag volt nagyon nehéz ez a 4 nap.
Amúgy fizikailag a legdurvább nap a vasárnap volt. Felmentünk magasabbra a hegyek közé egy gyógyfürdőbe. Az elején még minden egész lazán ment, hisz csak mi voltunk ott és így a lányok is velünk öltözhettek, mindenki együtt. De aztán bedurvult a dolog, amikor előszőr mindenkivel be az összes medencébe, majd ki, majd jött az átöltözés, és amiért a végén már sok vendég érkezett, a férfiöltözőt csak a fiúk használhatták. Minden lány cuccát ki kellett hordani, úgy, hogy senki nem emlékezett az öltözője számára, közben spanyolul a személyzettel megpróbáltam kinyittatni a szekrényeket, amit ők nem akartak, mert nem nyithatnak ki jogosan minden szekrényt, hogy én megállapítsam, hogy miénk-e a szekrény, vagy sem, közben átöltöztetni az összes fiút visszaszolgáltatni összes törülközőt, köpenyt, kulcsot, mindenkit kitolni, majd magam átöltözni, közben 1-2 pisi, kaki… Szóval ekkor tényleg kicsit frusztrált voltam. De ugyanakkor az előtte levő 3 óra meg ismételten nagyon hihetetlen volt: Annyira élvezték az egészet, meg persze én is, meg az a medence, amiben ki lehetett úszni a szabadba, miközben kint havazott és közben nézni a Pireneusokat…
Robertre visszatérve, neki folyton folyik a nyála és az első találkozáskor, illetve evéskor annyira nem volt gusztusom a dologhoz, de aztán az első vacsoránál tudatosan én etettem, hogy áttörjem ezt a gátat és utána már tényleg nem zavart, amikor a szájából a kezemre folyt a kaja, vagy valaki leköpött. Persze nyilván nem a kedvenc elfoglaltságom volt ráadnia vagy levenni a kabátját, ami tiszta nyál volt, de nem zavart. Ekkor első este, amikor kicsit undorodtam még a sok nyáltól az volt a tervem, hogy megetetem, majd aztán eszem én. De visszaadhatatlan, ahogy addig nem akart enni, amíg én nem eszem szintén, és ahogy ezt mondta, attól egyszer csak minden megváltozott és tényleg elment minden undorom és ettem vele együtt.
3.-ik nap repülni mentünk volna, de olyan rossz idő volt, hogy nem szállhatott fel a gép, így átmentünk Franciaországba kávézni, de az ünnep miatt zárva volt minden. Persze mi ezt csak azután konstatáltuk, hogy mindenkit leszállt.
Délután filmeztünk. Nem volt más program, hogy mindenki pihenhessen mielőtt este bulizni mennénk.A bulizás is nagyon jó volt, 11 körül mentünk, míg itt azért 12-1 óra előtt nem mennek az emberek, és fél 2 körül jöttünk el, amikor olyan negyed ház volt. Aztán fél3-ra minden részvevő ágyban volt, mi meg értékeltünk 4ig.
Ami kicsit meglepett, hogy az utolsó éjjel az értékeléskor az egyik részvevőn azért nagyon folyt a gúnyolódás és persze vicces volt, én is nevettem, de közben volt egy rossz érzésem is. Ugyanakkor nem tudom, hogy jogos-e, mert az idegesítő embereken az ember nevet néha, és nyilván senki nem a fogyatékosságán nevetett, hanem azon, hogy hülye az illető. De ugyanakkor hol a határ? Mi az, hogy fogyatékosság? Mi a hülyeség? Vagy akkor ilyen alapon senkire nem lehetne tenni egy megjegyzést? Ez nyilván nincs így.
Utolsó nap szerencsére tovább aludtunk, de azért a 6 óra alvást soha nem teljesítettem túl.
Hektor vett nekem ajándékba egy nyakláncot, Jesusnak meg láttam az értékelő lapját, ahol, az út alatti élmények kategóriába, csak annyit írt, hogy András és ezek tényleg nagyon jólestek. De miután hazaértünk Zaragozába, azért egy durván nagyot aludtam.
Nagyon sűrű az élet mostanság, úgyhogy a 2 héttel ezelőtti Madridról és Anabel szülinapi bulijáról csak egy pár sort és képet rakok fel, aztán lehet még később írok, ha tudok.
Aztán alig, hogy hazajöttünk Anabellnek volt szülinapi bulija nálunk, ami nehezékesen, de pont elfért azért a lakásban és nagyon jól sikerült. De aztán rá 1 napra már utaztunk megint.
