Közben labdákat dobaltunk egymásnak és kérdezgettünk, meg válaszolgattunk, és a végére majdnem, hogy párbeszédek alakultak ki. Aztán egyre több labdával csináltuk, amit nagyon élveztek.
Zárásként megtanultuk a Boci boci tarkát, amihez szerencsére sikerült letölteni valami gyermekkórust a netről, akik ráadásul egymásután vagy 4-szer eléneklik, sőt még tehénbúgás effekt is van benne, és ez is baromi jól sikerült.Videó is van, csak nagyon nagy file.
Február 13.-át jelölték ki idén a zaragózai Karnevál időpontjának. Mi 101 kiskutyának öltöztünk. Ez elsőre nagyon jó ötletnek tűnt, aztán kevésbe. Még egész vicces volt, amikor először vagdostam ki az öntapadós fekete foltokat, amiket aztán a fehér szemeteszacskóból kivágott jelmezre ragasztgattam (jelmezenként kb. 50 folt), másodszor már kevésbe, harmadszorra… mígnem péntek este elérkezett a 7.-ik alkalom. Ekkor már "igen jó" állapotban voltam, úgy éreztem, hogy "nagyon szeretem" a munkámat. Talán a legjobban az mondja el, hogy mégis mennyire így éreztem, hogy mindennél jobban arra vágytam, hogy ott ülhessek benn a filmklubban (amiért eredendően mentetem aznap este dolgozni) és a Dirty Dancinget (Virág, Panni!!!) nézhessem spanyolul. De aztán valahogy túltettem magam a megrázkódtatáson (talán az segítetett, hogy az egyik „legdrámaibb” jelenetet is pont láttam) és este 9-re az összes jelmez elkészült.
Szombaton délután 5-re mentünk a munkahelyre. Anabel és én is a szellemi fogyatékosokhoz voltunk beosztva. Először vártunk 1 órát, míg a testi fogyatékoksok elkészültek, majd kifestettük az embereket, aztán bebújtatattuk őket a zacskókba, majd farkat és fület varázsoltunk rajuk, közben ezeket az apróbb beavatkozásokat egymáson is elvégeztük és már készen is állt a dalmata sereg. Igazából nagyon vicces volt az egész, mert hihetetlenül jófejek a srácok és nagyon élvezték az egészet. Az a jó, hogy mindig, amikor épp a szellemi fogyatékosokkal vagyok, akkor úgy érzem velük a jobb, amikor meg a testiekkel, amikor meg, úgy, hogy velük.
Aztán átsuhantunk a belvárosba.
Itt azért spanyolos tempóban zajlottak a dolgok, így vártunk 1 órácskát, míg sorrákerültünk.
. A fő utcán vonultunk, elől haladt a Szörnyella de Frássza alakított furgon, majd mi utána, az utca két oldalán meg kordonnal elválasztva álltak az emberke. Idén állítólag a szokásosnál kevesebb néző volt, mert egyrészt nagyon hideg volt, másrészt mi voltunk az utolsó előtti felvonulók.
. Utánunk már csak a felmosó rongynak öltözött társaság volt. De még így is kicsit olyan érzés volt, mintha az olimpia megnyitóján ballagnánk. Sajnos kevés csapat jelmezét láttam, de nagyon viccesek is voltak, de azért értetlenül állok azelőtt, hogy nem a mi szemeteszacskóink nyertek.
Aztán visszamentünk a centrumba, ahol pizzaparty, majd karaoke volt. Ekkor már kicsit elfáradtunk, úgyhogy vártuk, hogy fél 1 legyen és befejeződjön a móka. De aztán amikor elment az utolsó résztvevő, elkapott minket is a karaoke láz és 2- ig nem tudtuk abbahagyni. Sőt, aztán még egy bárba betértünk…
Rájöttem, hogy már írtam egy csomót, csak épp azt nem írtam meg, hogyan telik egy hetem.Igy most pótolom az elmaradt hiányosságot.
Keddtől szombatig, napi 2 részletben dolgozom, a vasárnapom és hétfőm a szabad.
A délelőtti munka 10:30-tól 13:30-ig tart.
Kedden egy olyan otthonba járok, ahol testi fogyatékosok élnek és itt leginkább kézügyesség-, vagy gondolkodásfejlesztő gyakorlatokat csinálunk.
Szerdánként egy másik ilyen otthonba megyek, ahol van 3 angol tanítványom (Vicces, ahogy spanyolul próbálok angolt tanítani). Velük vagyok külön 1 másfél órát, majd átmegyek a többiekhez, ahol nagyjából ugyanaz zajlik, mint, amit hétfőnként a másik helyen.
Csütörtökön legtöbbször úgynevezett GYMKHANA van. Ilyenkor általános iskolákba, erdei iskolákba megyünk kerekesszékekkel, és beszélgetünk a gyerekekkel a különböző fogyatékosságokról, kipróbálják, milyen tolószékben, milyen vakként siketként élni… De ez nem mindnen héten van, és ha épp nincs, akkor az előző otthonokból megyek az egyikbe.
Péntekenként Anabellel együtt (különben soha nem vagyunk egyszerre egy helyen) az alattunk levő, szellemi fogyatékosok foglalkoztató/munkahelyén vagyunk. Itt leginkább gyári munkaszerű dolgokat csinálnak és mi segítünk a kicsit „nehezebb részfeladatokban”, vagy kijavítjuk a hibákat, ellenőrizzük, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell.
Ebédelni is ebben a centrumban szoktunk minden nap, vagy innen visszük fel a kaját a lakásba.
Délutánonként 4:30-tól 8:30-ig iskola/szakkörszerűbe járok. Januárban a következőképpen volt.
Kedden-a testi fogyatékosokkal: informatika, relaxáció és színház
Szerdán a szellemi fogyatékosokkal: informatika, egészségre nevelés, autonómia.
Csütörtök-testi f.: rajz és tánc.
Péntek-szellemi f.: ének és színház.
A délutáni dolgokat havonta cseréljük Anabellel így februárban:
Kedd-szellemi f.: testnevelés, szociális ismeretek, angol
Szerda-testi f.: kreativitás
Csütörtök: szellemi f.: audiovizuális-kommunikáció, kézügyesség
Péntek-testi f.: filmklub
Szombaton meg mindig valami külsős aktivitásokra kísérjük szintén felváltva a testi és szellemi fogyatékosokat: mint koncert, színház, séta, múzeum, focimeccs, mozi…
Ezenkivül meg mi vagyunk a jolly joker, ha valahol valamiért kell valaki, akkor mi megyünk.
Tegap volt nők napja. E napon Santa Águeda mártíromságára emlékeznek, kinek melleit levágták. Spanyolországban ugye mindenből Fiestát csinálnak, így az eseményre emlékezvén torta cicit kell enni.
Ma majdnem Tv-sztárra váltam, de Anabell meghiúsította második mai szereplésemet. Pedig szívesen elnyomtam volna a minden alkalommal eltáncolt Macarena-t és „a” koreográfiánkat az aragóniai Tv-nek, de sajnos be kell érniük nélkülem.
Amikor jöttem haza a munkából állított meg először egy pár TVs, hogy feltehetnének-e pár kérdést a Zaragozáról. Mondtam persze, csak lehet, nem fogom érteni, de ez nem zavarta őket. Aztán mikor már beszélgettünk esett le, hogy valójában a Real Zaragoza fociklubról csacsogunk és nekem a múlt heti Teneriffe elleni 3:0-s győzelmet kéne elemeznem. Nade, szerencsére pár hete voltunk pont a szellemi fogyatékosokkal Zaragoza meccsen, úgyhogy azért annyira képben voltam, hogy most volt edzőváltás, de azért összességében elég hülyének tűnhettem.
Este pedig kijött a testi fogyatékosok táncórájára az aragón TV, de Anabell lestoppolta a lehetőséget, úgyhogy itt nem tündökölhetek tánctudásommal, amit a helyiek nyilván bánnának, ha tudnák, hogy miről maradnak le.
Amúgy visszatérve az általam látott meccsre, nem volt sokkal magasabb színvonalú, mint az NB1, de talán ez annak köszönhető, hogy a Zaragoza az utolsó és az utolsóelőttiekkel játszott… De a hangulat nagyon jó volt és még az eső is pont kivárta, hogy vége legyen a meccsnek.
(Szerencsére tanulva legutóbbi hencegésemből, most nem dicsekedtem el senkinek, hogy megyek Primera Division meccsre, hátha valami nagyon gyenge csapattal játszunk, és valóban. Ugyanis a múltkor nagy büszkén újságoltam, hogy micsoda mázli ingyenjegyet kaptam a Zaragoza-Real Madridra, az egyetlen szépséghiba az volt, hogy az öregfiúk játszottak…)
Ma hatalmas eső volt. Ilyenkor még a szokásosnál is nagyobb az embertömeg, így az első sokszor nem fér fel az ember. Ma velem is ez történt. Nem kis idő múltán megérkezett a következő, én elázva, átfázva épp léptem volna fel, amikor hirtelen mozdulattal egy 80 körüli néni elémpattant, de úgy, ahogy csak a 80 körüli nénik tudnak. Ellentmondást nem tűrően félrelökött, felszökkent a buszra húzva maga mögött a nála kissé rozogább állapotban lévő férjét – szempillantás alatt felmértem, hogy a néni nem tréfál, mit tehettem volna mást, elengedtem őket.
Már írtam régebben, hogy itt csak az első ajtón lehet felszállni, így a jegy felmutatása után az ember hátravonul. A néni is elindult, ám a busz felénél összetalálkozott egy barátnőjével. Már pedig, ha két barátnő összetalálkozik egy kis csacsogás nélkül, nem lehet tovább állni -legalábbis ezt gondolta a mi nénink. Úgyhogy mi harmincan mögöttük mind megálltunk és vártunk, míg megosztották egymással (na és persze velünk), hogy az összes unoka jól van, hogy most esik az eső, hogy már rég nem találkoztak, hogy ezt mindketten sajnálják, hogy ez ellen tenni fognak, hogy a néni és a bácsi most a piacon volt (bár ez gyanús a náluk lévő szatyormennyiségből, amit amúgy én biztos nem bírtam volna el), hogy…
Aztán az újévi jókívánságok után a néni és a bácsi tovább állt, így mi is. Mind hátravonultunk, a maradék, esőben ácsorgó ember felszállt, a busz elindult és már-már idilli volt az állapot, (már amennyire esős időben idilli az állapot a buszon), ám a bácsinak hirtelen halaszthatatlan szatyorpakolhatnéka támadt. Na azért nem olyan hirtelen: előbb gondosan megvárta a nagy kanyart. A busz kanyarodott, a bácsi dőlt, a néni veszekedett, a szatyor kiborult. Szerencsére a tömeg azért elkapta a bácsit és pár perc könyörgés után rávette őket, hogy az átadott helyekre leüljenek. Ám amikor a kanyarban a bácsi dőlt és vele a szatyor is, a szatyorból kigurult 1 mandarin. A bácsi kérlelhetetlen volt:
Egy mandarin nem veszhet kárba - hiába ajánlották meg ezt az opciót többen is. Így nem volt mit tenni, az egész busz mandarint keresett. Egyszer csak a busz végén valaki felkiáltott:
-A mandarin megvan.
Az embermassza amúgy is szoros csatárláncban állt, így a szökevény mandarin, hamar eljutott a bácsihoz. Sőt, találtak egy másodikat is. A bácsi arca felvirult, nekem meg sajnos le kellett szállnom, így lemaradtam a bácsi és a néni további kalandjairól.
