EPILEPSZIA

Pár hete szerdán, egészség órán az elsősegéllyel foglalkoztunk (a szervezet babáját szerintem a SOTE is megirigyelné). Nagyon jól telt a dolog, aztán múlt héten úgy döntöttek a srácok, hogy vizsgáztatnak, lássuk mit is tud ez a gyerek a medicináról: valamiért szinte minden nap valaki bemutatott egy epilipsziás rohamot.
Első alkalommal mindenki úgy nézett rám, mintha attól, hogy van egy orvosi diplomám, kézrátétellel meg tudnám állítani a rohamot, amitől a gyerek felkel és jár. De miután az epilepszia nagyjából ilyen is, így ha nem is rá, de feje alá raktam a kezem, hogy ne vagdossa be a padlóba, a tömeget kiküldtem, a körülötte lévő székeket, asztalokat eltoltam és bár a főnökök akarták hívni a mentőt, lebeszéltem őket. Aztán a gyerek abbahagyta, kimerült, aludt egyet és jöttek a szülei. Aztán a második alkalommal már nem tudtam lebeszélni őket a mentőről (harmadszorra megint igen), mert a gyerek jobban görcsölt, a szája habzott, meg hasonló ilyenkor normális dolgok, úgyhogy megérkezett egy 5 fős (IGEN 5) mentőcsapat, de addigra már itt is minden rendben volt. Amúgy érdekességként leírom, hogy azért máshol sem tökéletes minden: a mentők harmadik hívásra vették fel a telefont…

Rioja

Üresség. Ezt érzem leginkább, amikor véget ér egy 4 napos kirándulás a fogyatékosokkal. Valószínű ez úgy hangzik leginkább, mint egy rossz akciófilm bevezetője, de mégis, amikor elkezdődik egy ilyen utazás az ember egy másvilágba lép, ahol nincsenek szabályok, a legtöbb társadalmi normát magunk mögött hagyjuk.

A világ legtermészetesebb dolga, hogy ott ül Oskár a wc-n, mellette áll Tito, miközben Ibone és én a fülkeajtóban, és így cseverészünk, amíg bevégeztetik az akció.

Természetes, hogy Virginia evés közben nyújtogatja a nyelvét és, hogy el kell kapni a ritmust, hogy be tudd csúsztatni a száján az ici-picire vágott falatokat, természetes, hogy a cumisüvege tartalmának felét visszaöklendezi, természetes, hogy amikor Alex bekakil, akkor az őt tisztába rakó Titoval es Ibonnal együtt nevetnek a szagokon., természetes, hogy a discoba megérkezvén mi elkezdünk táncolni, ami aztán a többi embert is szép lassan táncra serkenti.

De miközben mindez természetes, azért nem lehet nem észrevenni Virginia tekintetét, ahogy féltve a te ruhádat nézi, hogy nem koszolt össze, amikor a szájából kiömlött az étel. Nem lehet elengedni Pedrónak, a bizonytalan járású, nagyapós megjelenésű, kissé félénk és dadogó férfinak a félmondatát, hogy „miért fontosabb másnak a kakája, mint velem 5 percet beszélgetni”, sem a későbbi félszeg „Gracias”-t, amit a fürdetés után kapok.

Nem lehet nem nevetni, amikor az 50-es szexuális kissé túlfűtött, engem „doktor amor”-ként szólitó Aurora 30 ember előtt nőgyógyászati vizsgálatra invitál.

Még mindig nem lehet fel fogni, hogy honnan van a néma, rigid, tolokocsiban ülő Jesusban ennyi életöröm. És még folytathatnám oldalakon át, hogy mi mindent nem értek, mi mindent nem tudok elmagyarázni, hogy mi mindent kaptam, hogy mi mindent fájt, hogy mi mindenen nevettem 4 ilyen nap alatt, hogy miért nem érzed, amikor minden nap csak pár órát alszol és hogy amikor lerakod a bőröndöt hazaérkezvén, akkor miért érzel ürességet.