A vég

Sajnos elérkezett a kaland vége, úgyhogy holnap veszem a sátorfámat, és hazafelé veszem az útirányt. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki követte a blogot. Különösen azoknak, akik bármikor írtak egy kedves hozzászólást, akár a blogon, vagy a Facebook-on, akik írtak egy levelet, ismerve, vagy akár ismeretlenül, és azoknak is akik „like”-oltak egy-egy bejegyzést. Mindig mindegyik nagyon jól esett.

Andris

uszoda

Zaragozában július-augusztusban iszonyat hőség van, ezért a szombati programok az uszodalátogatásban merülnek ki. Ezek a szombatok nagyon mások, attól függően, hogy a testi, vagy a szellemi fogyatékosokkal vagyunk.

A testieknél hihetetlen látvány, amikor vízbe tesszük őket, és ahogy kiszabadulnak a fogyatékosság fogságából. Például Robert, akiről még az utazások kapcsán írtam, hogy olyan súlyos kényszermozgásai vannak, hogy nyelni se tud anélkül, hogy ne jöjjön minden ki a szájából az étel fele, teljesen egyedül úszik. Persze, valami nagyon egyedi és fura mozgással, de teljesen egyedül halad előre. Van, akinek kell segítség, van, akinek csak a közelében maradunk és van, akinek nem, de még annak is, akiken kell segítség, mégis egész más, mint a székben.

A szellemi fogyatékosokkal nagyon más. Ott én küzdök a vízben az életemért, ami leginkább azért van, mert van 2 nagyobbacskára nőtt fiú, akik ketrec harcosnak képzelik magukat és ismeretlen oknál fogva engem is (szerintük én vagyok Samoa Joe) és így igen sokat harcolunk a vízben. Bár képzelhetnének magukat és engem is valami olyan küzdősportnak(vagy akár inkább sakkjátékosnak), ahol legalább vannak szabályok…

sztriptíz bár, múzeum

Az egyik rezidencia, ahova elvben csak délelőttönként járok, az utóbbi hetekben a délutáni programok terén is aktívabb lett.

Két hete például egy olyan sztriptíz bárba mentünk, aminek köszönhetően hihetetlen mennyiségű önkéntes és családtag jelent meg hirtelen , akiket soha nem láttam még az év folyamán...  A Plata nevű hely „városunk” büszkésége. Kicsit kabarésra van véve a stílus (mert, hogy régen az volt), de azért ma leginkább csak egy sztriptíz bár, ahol nemcsak nők, hanem férfiak is vetkőznek amitől az 50-es ápolónők, illetve egyes mozgássérültek anyukája igen „érdekes” viselkedésre ragadtatta magát...

(Ez eseményen fotó nem készült…J)

Múlt csütörtökön Anabellel, illetve egy perui önkéntes sráccal a rezidenciáról 3 lakót egy napra Madridba kísértünk. Azért megyünk 3-as csoportokban (ketten székben, 1 gyalog segítséggel), mert 2 mozgássérült hely van egy AVE-n, ami a szupergyors vonat. Maga a vonat volt az egyik attrakció. Megérkezésünk után egyből a Pradoba mentünk. Madrid elvben akadálymentes, és valószínű amúgy nekem se tűnne fel, hogy annyira mégse az. Ugyan  a járdaszegélyeken van rámpa, de a múzeum felé vezető utón a járdát kis ösvény szeli ketté, ami nagyon aranyos, ezenkívül vannak kis 1-2 lépcsőfokos bemélyedések, hol a sövény egyik oldalán, hol  a másikon. Csak, hogy kerekes székkel ez már annyira nem is aranyos, elektromos székkel meg még kevésbé, mert azok nagyon nehezek, de nem volt mit tenné maradt a szlalomozás az ösvényen keresztül, illetve az emelgetés…

Amúgy a látogatás nagyon tetszett mindenkinek, volt egy időszakos Turner kiállítás is, amit szintén megnéztük, majd az egyszerűség kedvéért a múzeumban ebédeltünk (lépcsőkerülendő), aztán a Retiro parkban ejtőztünk egy kicsit, végül vissza az AVE-vel.

Legvégül ugyanebből a centrumból egy kis délelőtti kézügyesség-fejlesztő aktivitás eredmény:

Aragóniai kirándulás

Egyik hétfőn kocsit béreltünk és Aragónia déli része felé vettük az irányt. Először egy Darocca nevű falucskában álltunk meg, ami annyira nem hozott izgalomba.

Szerencsésen választottuk meg a sorrendet, mert utána viszont egyre szebb és szebb dolgokat láttunk. Albarracin az egyik legszebb falu, ahol valaha jártam.

Végső célunk Teruel volt, ami város, ráadásul nagyon szép, sok modernista épülettel.

Hazafelé indulva még nem volt annyira késő, úgyhogy úgy döntöttünk megállunk egy Belchite nevű faluban, amit arról híres, hogy a polgárháború alatt lerombolták, illetve itt nem is híres, hanem mindenki természetesen veszi tudomásul, de rám nagyon nagy hatással volt. Valószínű a fényképeken nem jön ki, de hihetetlen az egésznek a hangulata. Az eredetileg nacionalista falut a háború folyamán a republikánusok elfoglalták, ezért Franconak meg kellet mutatni, hogy márpedig ilyen nincs, úgyhogy visszafoglalta bármi áron (az eredmény látható...). Ám mégis csak egy nacionalista településről volt szó, így a Franco, ahogyan megígérte, republikánus rabokkal újjáépíttette a falut a háború után, de a régi falut is megőrizte, hogy az emberek ne felejtsék el, hogy Francoval nem húz ujjat ez ember...

VB-döntő

Tegnap este bementünk a városba, mégiscsak egy VB-döntőről volt szó. Vicces volt, hogy sehol egy teremettet lélek, az utcák üresek voltak, mintha eljött volna a világvége. 

Aztán megérkeztünk a főtérre, ahol ilyen problémák nem akadtak, az óriás kivetítő előtt volt az nagyjából az egész város, a bárok zsúfolásig tömve, tűzijáték előkészítve...

Minden jól is alakult, amíg el nem kezdett csepegni az eső, majd a valaha látott legnagyobb jégeső-vihar-urkán-vizzudulat szakadt ránk az égből. Úgyhogy ahelyett, hogy arról tudósítnék, hogy hogyan ünnepel a nép, csak arról tudok beszámolni, hogyan rohan és menekül.

Fesztivál

Mindig annyi mindent akarok írni, és aztán mindig annyi minden más is történik, hogy a végén nem marad rá időm, így aztán még több mindenről akarnék írni…és lesz egy az ördögi kör, aminek a legvégén aztán nem írok a dolgokról. De most végre leültem írni.

Minden év végén (itt tanévben számolunk) megrendezésre kerül a „Fesztivál”, ahol a délutáni foglalkozásokon részvevők bemutatják az év során keletkező alkotásokat. Ezt a rendezvényt a szellemi és testi fogyatékos csoportok együtt tartják.
Szombat reggel odahordtuk az összes jelmezt és díszletet, a színházterem falait az idei év fotóival feldíszítettük, még egy utolsó próbát tartottunk, és mindent előkészítettünk a délutáni előadásra.

A program egy egész évről szóló Power Point prezentációval indult, ami nekem nagyon durva volt: mert nem ugyanaz, amikor megéli az ember a dolgokat, és nem ugyanaz, amikor egyszer csak összefoglalva látod, hogy mi minden történt veled az év folyamán. Azért szerencsére sok időm nem volt, hogy a „meghatódott szerepkörében” tetszelegni, merthogy Anabell és én voltunk a műsorvezetők. Előzőleg nagy lazán azt mondtuk, hogy persze, ha egyszer ez a szokás, hogy az önkéntesek vezetik a műsort, miért is ne (mondjuk más választásunk nem is nagyon volt…). De aztán egyszer csak hirtelen spanyolul beszélni kb. 300 embernek, amitől aztán hirtelen elvesztettem az egész évben magamra szedett lazaságot. Szerencsére a harmadik műsorszámtól kezdve inkább élveztük a feladatot, mint fostunk.

Voltak a különböző táncok (paso doble, középkori tánc, koreográfiák…), a színházi előadások, éneklések, átadtuk az irodalmi pályázat győzteseinek a díjakat, kinn az előcsarnokban az év képzőművészeti alkotásaiból kiállítást rendeztünk.

Az egész nagyon hangulatos és vidám volt, így a 2 óra nagyon hirtelen elrepült. Aztán volt egy kis beülés, majd vacsora pár emberrel egy nagyon jó libanoni étteremben, majd irány az éjszaka.

Kórház

A spanyolórák befejeztével heti egyszer elkezdtem bejárni a legnagyobb gyermekkorház sürgősségi osztályára. Nagyon érdekes, és nagyon sok tekintetben más (van negatívum és pozitívum is), mint az otthoni kórházak működése. Mindig meglep, hogy itt nem mutatkoznak be az orvosok, amikor jön egy beteg. Az orvosoknak nem szól folyamatosan a mobilja, és nem kapkodják fel a beteg szavába vágva. Mindenkinek van csipogója, és ha valaki akar tőle valamit, akkor megcsipogtatja, majd az illető visszaszól. Ha jön egy magasabb rangú kolléga, senki nem várja el, hogy a rezidensek haptákba vágják magukat, hanem lazán tegeződve, egymást keresztnéven szólítva elcsacsognak. Úgy tűnik, senki sem szakad bele a munkába, a nővérek szinte midig épp beszélgetnek (bár ez az osztály jellegéből is adódik), míg az orvosoknak is jut néha ideje egy kis lazításra. A rezidensek 8-tól 3-ig dolgoznak, illetve havi 4-5ször ügyelet.
A rezidensek, és 2 szakorvos felügyeli az osztályt, az egész inkább ambulancia, mint sürgősségi. Az osztályvezetőt csak nehezebb esetekhez hívják, különben betegeket a 3.-4.-ed éves rezidensek látják el. Az osztályvezető egy hihetetlen kedves nő, aki mellett mindig van egy másik szakorvos (aki eddig minden héten más volt). Ők ketten folyton együtt vannak, legtöbbször a számítógépet bújják. Ha hívjak egyiket, akkor is együtt jelennek meg, de az nem derült eddig ki, hogy, hogy miért is járnak összetapadva, de gyakorlatilag el nem mozdulnak egymás mellől. Az osztálynak van egy pár ágyas megfigyelője is, ahol az ügyelet alatt beérkezők, illetve azok a betegek vannak, akiket nem akarnak végleges felvenni, esetleg, csak 1-2 napra, amíg jobban lesz, vagy amíg kiderül, hogy mit is akarnak vele kezdeni a továbbiakban.
A rezidensrendszer felépítése is tetszik: 5 év a rezidensség és ebből az első évben vannak az általános 1 és 3 év közötti osztályon. Utána a nagyobbaknál 1 évig, és utána 2 év specialitások (koraszülött, gyermekvese, gyermek gasztro…) és a végén fél vagy 1 év (nem emlékszem) azon a specialitáson, vagy általános osztályon, ami téged a legjobban érdekel. Közben első félévben csak nézni járnak az ambulanciára, beleértve az ügyelet, félévtől kezdve aláírási joggal, de felügyelettel dolgoznak, majd egyedül. És mindez nem csak papíron van így. Vannak kidolgozva protokollok, amik nem szentírások, de nagyon jó útmutatás adnak, ha bizonytalan az ember. Minden héten (legalábbis ezen az osztályon) van fejtágító a rezidensek részére, ahol egy előre megbeszélt témát vesznek át fiktív betegek kapcsán.
Minden egybevéve úgy tűnik, hogy a rezidensKÉPZÉS itt tényleg megvalósul.